Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Napló
1994. november 7. hétfő

Zorán első harminc éve

„De nekünk így is jó"

Két évvel ezelőtt arról beszéltél, hogy az adó- és energiaár-emelések, az áfák és az elszegényedés rövidesen ellehetetlenítik a koncerteket. Nem lesz vidéki kultúrház, amelyik ki tud gazdálkodni majd egy bulit. Tavaly mégis nálunk jártál azzal a jó kis bandával Csurgay Attilával, Dandó Péterrel és a többiekkel, bár a vokál, a lányok, Keviczky Katáék már hiányoztak. Bedobtad a nagy trükköt, az unpluggedot, a kihúzott dugót: eltűntek mellőled a szintetizátorok és elektronikus ketyerék. Akusztikus műsort adtatok, ami bár másképpen, de jól szólt. Kicsit üresebben, mint eddig, de ha két barátommal ültünk egymás mellett, három szólamot csak-csak alá tudtunk énekelni: kellett a fülünknek.

Most meg, szerda este, tovább szűkült a meccs: mindössze trióban muzsikáltál, meg egy hatalmas ládával az utolsó sorban, ami összevissza villogtatta led-szemeit: a fél-playbackkel. Ebben a masinában állítólag benne volt Csurgay, Dandó, sőt, Presser is a poloskapréssel, de megmondom neked őszintén, én alig hallottam, legfeljebb csupán sejtettem belőlük valamit. A Metró-korszakot felidéző első műsorrészed alatt egyfolytában arra voltam képes csak gondolni, hogy bár tudom: elmúlik a világ dicsősége, de vagytok azért néhányan, akik mind ez ideig képesek voltatok ellenállni a romlásnak. S ha benned, bennetek kell csalódnom, akkor végül majd mi marad?

Zsuzsa (harmincas-negyvenes) ült a bal oldalamon, aki – látván csalódott arcomat – egyszer csak a fülemhez hajolt: „Hallom, hogy üres és néha hamis, de én akkor is boldog vagyok. Hiába, ez a szerelem...!", és átszellemült arccal, ragyogó szemekkel tapsolt és tapsolt rendületlenül. Átsandítottam a bal oldalamra: Ancsa, akit jó, ha ötévente egyszer lehet kimozdítani otthonából a gyerekei mellől (mert ő ilyen alkat), ringatta a fejét a ritmusra, és félhangosan énekelt, ami maga a csoda. Ekkor jutott csak eszembe, hogy a koncert kezdésére várva csaknem lincshangulat alakult ki a nézőtéri jobb oldal bejáratánál, de se könyörgés, se arrogancia nem segíthetett a kintmaradókon. No, meg a tény: a képzeletbeli kakasülőn helyet kapott tizenhat évesek lábdobogós vastapsokkal követeltek téged újra meg újra színpadra...

Nem tudhatsz arról, hogy a negyedik sorban egy készenléti ügyeletben lévő doktornő, egy gyerekgyógyász ült, akit a műsor felénél riadóztattak a kórházból azonnali műtétre. Császármetszésen kellett közreműködnie: minden rendben lement, és ő még az Ünnep című dal előtt, ha kicsit lihegve is, de boldogan visszaért.

Szóval megint győztél, mert ha a buliról úgy távozik a közönség, no meg a fémzenén, bugyuta rapen nevelkedett tini, hogy „akár ezer forintot is fizettem volna„, akkor nagy baj nincs. Illetve: attól még van, de legalább te képes vagy arra, hogy bevallott szegénységünket is elfeledtesd másfél órára. Legfeljebb ismét kimegy az idő a szövegeid alól, hogy mást jelentsenek. Énekled: ”... langyos a sör, de nekünk úgy is jó...„ Ezt most a publikum így értelmezi: nem tudjuk megfizetni a komplett zenekart, csak ennyire futja, de amíg húr van a gitárodon, addig ”... nekünk így is jó", hogy vagy.

Üveges-Andrónyi

Nyomtatóbarát változat