Novemberben Gyulán koncertezett a könnyűzene egyik hazai klasszikusa, Zorán. Megannyi, puszta slágernél mélyebb, sokatmondóbb és maradandó dal előadója, tulajdonosa. Hajdan a Metró együttessel lépett fel a zenei porondra, ahol immár jó ideje szólókarrierjét építi. Elmúlt harminc év, generációk nőttek fel a jól ismert számokkal. Éppen ma veszi át a német ARD televíziótól az életműdíjat, ezúton is gratulálunk neki. Legutóbbi lemezének címe: Az élet dolgai, így mi sem természetesebb, mint az élet dolgairól kérdezni Zoránt.

– Legutóbbi lemeze „Az élet dolgai" címmel jelent meg, ennek talán legismertebb dala: A szerelemnek múlnia kell. Ez már talán egy emberileg és szakmailag beérkezett ember csöndes bölcsessége, az egyik első siker pedig még a Metró együttessel a Kócos kis ördögök volt. Mi történt e két pont között?
– Elmúlt harminc év. Amikor a Kócos kis ördögök születtek, akkor még azt hittük, csupán hobbiról van szó és úgy képzeltük, mindenkinek lesz tisztességes polgári foglalkozása. Dusánnal egyetemre jártunk és arra készültünk, hogy villamosmérnökök leszünk. Végül a hobbiból hivatás lett.
– A dalokban minden világos: az életút, a gondolatok, az érzelmek és – természetesen Dusánnal együtt – elmesélnek sok-sok történetet. Másrészt az olykor utalásként odavetett töredékeknél konkrétabb dolgokra volnánk kíváncsiak: hol és hogyan nőttek fel, hová jártak iskolába, egyáltalán milyen volt a gyermekkor?
– A nevünkből következtethető, hogy nem vagyunk magyar származásúak. De Dusánnal mindketten nagyon fiatalok voltunk, amikor idekerültünk. Szüleink diplomaták voltak, így kerültünk Magyarországra és később a kelet-európai politikai viharok közepette itt ragadtunk. Itt tanultuk meg a nyelvet, hiszen nem tudtunk magyarul, úgymond első generációs bevándorlók vagyunk. A gyerekeink már ilyen szempontból színtisztán magyarnak vallhatják magukat, de mi is olyan korán kerültünk ide, hogy nem volt különösebb nehézségünk. Nem jártunk vissza az anyaországba, így hamarosan Magyarországot a magunkénak éreztük. Normál gimnáziumba jártunk és a szokásos procedúra alapján kerültünk be az egyetemre.
– És mikor jött a zene?
– Már gimnáziumban, illetve kisgyerekként szülői utasításra zongoraórára jártunk, a gitár ezután jött, ez volt a szabadon választott hangszer. Akkor hiába volt elzárva ez a térség a nyugati kultúra – úgymond – bomlasztó hatásai elől, azért mi hallgattuk a luxemburgi rádiót, bejött néhány lemez is. Nem véletlen, hogy első együttesünk is a rádióban hallott slágereket játszotta. Klubokban szólaltattuk meg a világslágereket és nem volt egyetlen saját számunk sem. Ahogy kinőttünk abból, hogy a zene csupán szórakozás volna, előtérbe kerültek a saját szerzemények. Elindultunk versenyeken és egyre nagyobb lett a tét, hiszen a közönség megismert bennünket. Egyre nehezebb lett volna abbahagyni, olyan kerékvágásba kerültünk, amiből csak nagyon erős külső erő tudott volna kimozdítani. Ez végül nem történt meg.
– Generációk nőttek fel egyik leghíresebb dalukkal, az Apám hitte cíművel. Ez egy nagyon erős és érzékletes apaképet rajzol, akin – finoman szólva – átgázolt a történelem. Ezzel rímel a Volt egy tánc című nóta is, ami variációja az előbb említettnek. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?
– Dusán nagyon markánsan rajzolta meg ezeket az időket, én a legjobb szövegének tartom a Volt egy tánc című dalát. Nehéz pársoros műben hosszú éveket összefoglalni ennyire képszerűen. Még az is átérezheti a történetnek komorságát, aki akkor még nem is élt. A fekete autó, ahogyan a ház előtt lassan megáll, a vonatok, amelyek jöttek és mentek – ezek számunkra szimbólumokká váltak és úgy fest az utánunk jövőknek is. Dusánban is és bennem is az apakép rendkívül fontos. De apánk életpályáját modellértékűnek is tekinthetjük, méghozzá kelet-európainak. A világháború borzalma után kicsi fellélegzés következik, majd onnan visszaesés a hidegháborúba és a terrorba. Apánk ült börtönben, tehát Dusán tényleg a valóságot írta meg, amit én azért vállalok elénekelni – csak magánügyekről van itt szó! –, mert szüleink élete nagyon sok más ember életére hasonlít. Beleértem ebbe a mamát is, aki az otthon maradottak szenvedését élte meg.
– Egyik szép, szerelmes dal címe: Mária volt. Ki volt Mária?
– Ezt azóta is kérdezgetik sokszor, talán Dusán illetékesebb volna.
– Amolyan Kék asszony volna Mária?
– Azt hiszem, igen.
– Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy Dusán szövegei sokáig fenn fognak maradni és versként is megállják a helyüket. Erre én a katonaságban jöttem rá, amikor egy hideg téli estén az őrtoronyban kuksoltam. Nagyon jól kiegészítik egymást, ő szöveget ír, Zorán pedig előadja. Egyik daluk talán ki is mondja a lényeget: „Amíg a testvérem ír nekem egy dalt addig jó nekem." Miképpen dolgoznak együtt?
– Nagyon jó testvérek vagyunk, a lelkünk legmélyén szinte azonosan érzünk és gondolkodunk, de felnőttek lévén nem mindennap találkozunk. Megvan a külön munkánk, elfoglaltságunk és családunk, de mint a legjobb barátok, ha hónapokig nem találkozunk, akkor is ugyanott folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk. Másrészt százszázalékosan megbízom Dusán szövegeiben abból a szempontból, hogy azok rámszabottak-e vagy sem. Munkamódszerünk ezért nagyon gördülékeny, az általa leadott szövegeket szinte szóról szóra elfogadom. Ritkán fordul elő, hogy egy-egy mondatban kérek módosítást, azt is leginkább szóhasználati okokból. A gondolatisággal soha nincs baj. Ha két testvér az élet dolgaiban nagyjából egyetért, ez már garancia, hogy nagy bajok nem történhetnek.
– Fontos dolgot mondanak ki az Eső előtt, eső után című dalban a barátságról: „Sosem volt késő, sosem volt nehéz,„, viszont a vége felé: ”Az érzések a napfényben kihűlnek." Sok barát veszett el?
– A környezetemben ezt nem tapasztaltam és azt hiszem, Dusán sem. Ez arra is jó példa, hogy költő – vagy adott esetben dalszövegíró – nem minden esetben csak a vele történteket írja meg, hanem nyitott szemmel jár a világban és lát mást is, mint amit a saját bőrén tapasztal. Mindannyian látjuk, hogy ebben a „vállalkozós-rohanós világban" mennyire nem jut idő egy-egy baráti találkozásra, beszélgetésre nekem sok barátom van, akivel régebben találkoztam, de ettől még a barátság él. Ám a dal azokról szól, akiknél ez valahogy abbamaradt és elfeledkeztek egymásról, és az, hogy örül a sikerének és drukkol neki, de sajnálja, hogy az egykor oly természetes dolgok mára már nem azok.
– Egyik másik számnak az a címe: Valahol mélyen a szívemben. Zoránnak mi van mélyen a szívében?
– Óh, hát erre nem lehet válaszolni... Túl sok minden ahhoz, hogy el tudjam mondani.
– Egy következő szám arról szól: nekünk így is jó, langyos sör, döcögő gép, nem részvétel, hanem a győzelem a fontos. Ha akarjuk, ez nagyon politikus szám, ha akarjuk, tipikus magyar mentalitást tükröz...
– Dusán ezt tizenévekkel ezelőtt írta meg és én a nevében is nagyon büszke vagyok arra, hogy akkor írta meg, amikor a változtatás, sőt a nagymérvű változtatás szele még egyáltalán nem lengedezett. Még a CIA legtitkosabb forgatókönyveiben sem tételezték fel, hogy ez a fordulat egyszer majd bekövetkezik. De a dalon keresztül természetesen azt fogalmazta meg, ha nekünk így is jó, akkor megérdemeljük. Magyarán, ha valami más szeretnénk, azért tenni is kell, kicsiben is, nagyban is. A dal a végén pedig fordít, egyetlen ha szócska felcserélésével: „ha nekünk így is jó" – mondja ki a végén. Ezzel minden új értelmet kap.
– Ugyanebben a dalban arról is szólnak, hogy a „hírlapíró megtalál". Ez jó vagy sem? Milyen az újságírókkal, újságokkal a kapcsolat, szeret nyilatkozni?
– Szeretek nyilatkozni, persze ez hangulattól is függ. Ritkán szoktam nemet mondani, ha megkeresnek újságírók. Az elmúlt huszonöt évben – hiszen előtte nem igazán bombáztak – nagyon jó kapcsolatom volt velük. Nem is véletlen, mert a diplomataként ittragadt szüleim mindketten újságírók lettek, később apám az itteni délszláv lapot szerkesztette. Az újságíró-társadalommal való kapcsolatunk így kezdettől fogva eleven.
– Milyen a kapcsolata a politikával, nem pártszimpátiát értek ezalatt. Azért kérdezem, mert Jancsó Miklós szervezett egy nagy koncertet a Budapest Sportcsarnokban még a parlamenti választások előtt és a Mi is kéne még? című számból kiszólt annál a passzusnál, hogy „Megismerjünk minden egyes különvéleményt" – majd május nyolcadikán, tette hozzá.
– Mert akkor jöttek a választások. Ettől függetlenül nekem elég konkrét ideológiai elképzelésem van általában az életről. Azonban azok közé tartozom, akik nem léptek ki a politikai porondra, mint néhány kollégám, akik exponálták magukat a választási kampányban is. Addig tudom csak megőrizni a dolgok hitelét, ha ebben a túlpolitizált világban megóvom őket a politikai felhangoktól.
– És a dalszövegeknek, a zenének sokkal általánosabb jelzése van?
– Ebben reménykedem. Ha én bármilyen politikai mozgalom mellé hivatalosan és nyilvánosan kiállnék, attól a perctől kezdve minden dal másról szólna. Sajnos ilyen aspektust kapna, mert ilyen a világ, egyébként nem lenne ez törvényszerű. Nyugodtan lehetnék egy párt tagja is és énekelhetnék olyan dalokat, melyeket lehetne általánosítani. Csak ma ezt az emberek nem így kezelik és én nem tudnám egyik napról a másikra a beidegződésüket ebben a kérdésben megváltoztatni, mint ahogy nem sikerült jó néhány más dologban sem másoknak. Ilyen megfontolásból, ha már sikerült az előző rendszerben függetlennek maradni hatalomtól és politikától, akkor úgy gondoltam: érdemes megtartani a továbbiakban is. Különösen azért, mert akkor is azért volt hitelünk, mert nem szóltak valaki mellett vagy valaki ellen politikai szempontból, habár magánemberként nagyon világosan megfogalmaztam a véleményemet. Az említett koncerten való részvételem jelzésértékű, azzal együtt is, hogy az előző és a mostani választásokon többen indítani kívántak még akár képviselőjelöltként is.
– Ezt komolyan gondolták?
– Abszolúte. A magam részéről tudatosan mondtam nemet, még gondolkodási időt sem kértem.
– Jubileumi koncertjéről fanyalgón írt a Magyar Narancs. Amit kiolvastam ebből a kritikából, hogy legnagyobb kivetnivalójuk az Eric Clapton-os szemüveg volt...
– A fanyalgás itt merült ki, mert rosszat ők sem írtak a zenéről. De elmondhatom, nem berzenkedem a negatív kritikától, ha az valósan a szakmáról szól. Az egyik hasonlóságot abban találta meg a kritika, hogy ültem, de az ilyen jellegű koncerteken mindenki ült. Az pedig véletlen, hogy a koncert előtt másfél évvel kezdtem el viselni a szemüveget, úgy mint Clapton. Arról nem tehetek, hogy egy időben lettünk szemüvegesek, nekem pedig eszembe nem jutott, hogy valamiféle hasonlóságot meglovagoljak. Ilyen olcsó eszközöket nem használtam sohasem, úgyhogy az effajta újságírói gyanúsítgatást övön aluli ütésnek érzem.
– Például az Omegás Kóbor János megjelenéséről önkéntelenül is Robert Plant ugrik be.
– Tudom róla, hogy nála ez tudatos. Szűkebb körben többször kijelentette, hogy Plantet ideálnak tekinti, én csak nagyon szeretem Eric Claptont, de eszembe nem jutna utánozni őt.
– Nem nagyon hiszek az életművek szakaszolásában, szervességében annál inkább, ha változik valami – politikában, gazdaságban, kultúrában –, akkor változhat-e Zorán és módosulhat-e a zene?
– Nem hiszem, hogy bármilyen változás a zene létét vagy zenével kapcsolatos alapelképzeléseimet megváltoztathatná. Nyilván a szöveg változik, hisz az mindig azt akarja kimondani, amit magunk körül tapasztalunk. Az abbahagyásnak az egyetlen oka az lehetne, ha azt venném észre, hogy mindaz, amit csinálok, már nem kell a közönségnek. Ezt pedig meg lehet érezni elég korán. Aki ennyi évet eltöltött a színpadon, az rendelkezik azokkal a receptorokkal, amelyek ezt kellő időben érzékelik. Én egy pillanatig sem szeretném erőltetni a dolgot, csak amíg magától megy. Még elég sokan jönnek koncertekre, ha félházakkal mennének, akkor bizony el kellene gondolkodnom. Bár a félház is lehetne a sanyarú gazdasági helyzet egyik káros hatása.

•	Nyomtatóbarát változat