Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Ádám
1990

Bízom benne, eljön az új értékek kora – mondja Zorán

Már a lakodalmas rock sem a régi

Zoránnal – stílusosan – a Magyar Rádió pagodájában találkoztunk. De a stíluson kívül praktikus oka is volt a helyszínnek. Nevezetesen mindkettőnknek erre volt dolga. (Cikkünk még a Hungaroton vezetőségváltozása előtt készült.)

– Kezdhetnénk ott is – támadom le rögtön Zoránt –, hogy tegnap még azt ajánlottad, halasszuk el későbbre a beszélgetést, mert mostanában nagyon sok helyen jelensz meg. Akkor én rögtön arra gondoltam, biztos volt idő, amikor örültél volna annak, hogy ennyifelé rángatnak.

– Melyik időszakra gondolsz? – kérdez vissza Zorán Sztevanovity. –...Mert több volt.

– Úgy érzem „feltámadásod" óta azért töretlen ívet ír le a pályád, állandóan jelen vagy, tehát csak egyetlen nagy szünetet érzek... azt, ami a Metró-korszak után volt.

– Minden hullámszerűen jön az ember életében. A kisebb hullámokra gondolok. Minden nagylemez körül van egy kis felhajtás, akkor az ember több helyen jelenik meg. Most megint van valami a levegőben, csak nem tudom, miért. Lemezem nem jelent meg, csak most készülök rá. Tényleg, te miért akartál beszélgetni éppen velem?

– Nálunk itt az Ádámban hónapokkal ezelőtt felmerült a neved... Szerintem a Calypso rádió, illetve az ottani szereplésed is besegített...

– Igen... Ez az egész rádiózás különös anomáliákat is hoz magával. Egy cikkből például ki akarták húzatni a rádió nevét, mert – úgy hitték – az nekünk óriási reklámot jelent. Az emberek elvesztették realitásérzéküket. Azt hiszik, itt most dől a pénz mindenhonnan, és nekik is próbálkozniuk kell. Azt mondtam, akkor inkább elállok az egész anyag megjelentetésétől...

– Ez megint olyan, mint Magyarországon sok minden. Átestünk a ló túlsó oldalára...

– Nem is csodálkozom ezen. Ilyen zűrös időket élünk. Elvesztettünk egy csomó kapaszkodót, amiről néha már akkor is tudtuk, hogy hamisak voltak... aztán elvesztettük az újakat is, amikben hittünk. Szóval újra kell értékelnünk minden támpontot az életünkben, kivéve az ősi és nagyon biztos kapaszkodókat, amelyek az emberi érintkezés részei, amelyek a kultúránk mélyén fekszenek, és amelyeket nem tudott megingatni semmiféle rendszer, semmilyen diktatúra, legyen az lágy vagy kemény.

– Szerintem is furcsa lenne kihagyni rádiós tevékenységedet, hiszen életed egy fontos része lett, és itt egy kis propagandafüzetben te magad mondod erről, ez egyfajta megmérettetés, szellemi kaland... Azért is érdemes beszélni róla, mert más, mint amit korábban csináltál.

– Hát, más. Ráadásul abban a nehéz helyzetben vagyok, hogy amibe belekezdek, azt csak úgy tudom elképzelni, ha nagyon-nagyon csinálom. Nem tudok félig művelni semmit. Ez nekem teher, mert így a dolgok behálózzák az életemet, és teher azért is, mert olyan igényeket támasztok magammal szemben, amelyeket nehezen tudok teljesíteni. Nyilvánvaló, ebben az esetben egy szakmáról van szó, de erre nem most jöttem rá. Nagyon jól tudtam előtte is, hogy mi az, amibe belevágok, hogy rettenetesen sok szem és fül fogja figyelni, hogy én ezt hogyan csinálom, már csak azért is, mert volt mit vesztenem, vagy van mit vesztenem. Ha az ember elért egyfajta hírnevet egy bizonyos területen és átmegy egy másikba, nem nagyon toleránsak az emberek. Nem adnak időt... Persze én magam is szeretnék profi lenni.

– Ebben a reklámkiadványban – miközben a többiek csak dicsérik azt a rádiót – van egy megjegyzésed, mely eltér ettől az általános „happyérzéstől„. Idézem: ”Vágyom rá, és alig egy félnapi együttlét után mégis boldog megkönnyebbüléssel hagyom ott, váratlan helyzetekbe taszít és diadalittassá tesz, fecseg és sokszor agyafúrt, kikészít..."

– Igen, hát ez így van. Nem hazudtam. Te nem vagy úgy, hogy érzel egy boldog „túllevést" az egész után?

– Én a végén lendülök bele inkább...

– Ez nálam is így van, épp úgy, mint a koncerteken. Fél kettőkor azt érzem, mint a fellépéseken a ráadás után, amikor lejövök a színpadról. Jó volt, szép volt, szeretem is csinálni, de jól esik azt érezni, hogy ezen túlvagyok.

– Akkor beszéljünk kicsit a zenéről...

– Miért pont a zenéről?!

– Hogyhogy?! Korábban ez volt életedben a meghatározó. Ez aztán érdekes visszakérdezés volt...!

– Ne vedd komolyan, a zene továbbra is ott áll az életemben, ahol eddig. Ugyanakkor úgy érzem..., hogy műfajunknak ez a generációja, amelyhez én is tartozom, bizonyos kifáradás jeleit mutatja egy ideje. Ez kétségtelen. Több oka is van ennek: van aki belefásult, van, aki unja, van, akinek nem sikerült eléggé, és ezért nem nagyon szereti már, van, akinek túl jól sikerült, és annyi melója van, hogy már azért nem nagyon lelkes. Én, összehasonlítva másokkal, rájöttem, még mindig lelkes vagyok. Ez nem érdem, csak tény. Minden egyes lemez úgy indul el, mintha ez lenne az első. Újból, bármikor bizonyítanom kell. Nincs mese. És mivel a környezetemben nem mindenki ilyen lelkes, meg kell vívnom a csatáimat, melyek egyre nehezebbekké válnak. Most a lemezgyár indította el az egészet, szerződés köt hozzájuk, de nem vagyunk szoros időhöz kötve. Egyébként pedig a koncerteken érzem, hogy nem fújt még ki nekem, hogy lehet folytatni.

– Ugyanazokkal dolgozol, akikkel korábban? Azt hiszem, felesleges a kérdés. Presser, Dusán...

– Igen, de azért van egy kör, amelyből be lehet vonni másokat is. Éppen ezen gondolkozom, vajon kik legyenek ők. Sajnos nem nagyon változhat a névsor. Van itt egy nagy gond ebben az egész műfajban. Nevezetesen az, hogy nincs átütő erejű utánpótlás. Ez nem farizeusi duma a részemről, hogy közben örülök, hogy nincs. Hatalmas űr áll be hamarosan, és ez ránk nézve is iszonyú lesz. Nincs pezsdítés, nincs dinamikus verseny.

– Nem lehet, hogy nem akartok tudomást venni egymásról? Mert azért vannak...

– Jó, tudom. Van egy Fekete Lyuk... Ilyen próbálkozások, ilyen műfajok mindig is voltak. De ezek nem is akarnak kitörni a felszínre, mert ott érzik jól magukat, abban a közegben, ahol vannak, és ha kitörnek, végük... Van a show-business, mely a világon mindenütt egzisztáló ágazat. Ez a világon a hetedik helyen álló üzletág. Nálunk hiányzik az a réteg, amely tolná előre ezt az egészet. Tőlünk ne várja senki, hogy ugyanazzal az erővel csináljuk, mint annak idején. Mi megtettük a magunkét a 60-as években.

– Jó, de mi van a 80-as, 90-es évekkel? Az akkori, a mostani tizen- huszonévesek biztosan el tudnák mondani a saját szempontjaikat, hogy nem karolták fel őket... sorolhatnám.

– Csak tippelni tudok. Persze azért felnőtt egy-két zenekar, de ezek nem azt a szintet, stílust hozták. Tudom, mindenféle erő működött itt ezek ellen, de az átütő, a kiugró tehetségek elmaradtak.

– A társadalmi mozgások sem segítették az igényesebb, értékesebb zenéket. Bízom benne, hogy hamarosan eljön az értékek új kora. Bár mások szerint az elszegényedés maga után von egy újabb negatív hullámot ezen a területen is...

– Én meg tudod mit hallottam?... Hogy a lakodalmas rock sikere sem a régi már! Túl szép, nem? De hogy mi fogy, erre csak a kiadók adhatnak választ. Egy olyan piacon, mint például az amerikai, a paletta minden színét el lehet helyezni. Itt csak a tutira megy mindenki, ezért abszolút szűk a választás lehetősége. Ezért nem fordulhat meg könnyen az ízlés. Egy ilyen fordulat csak akkor történne meg, ha hirtelen azt a picit kezdenék szeretni sokan, amit eddig rétegzenének neveztek. Egyébként a dzsessz most kivételt képez, mert alakult erre egy kiadó, amely a közelmúltban tíz-tizenkét hazai produkciót adott ki. Remélem, ez elindít valamit.

– Visszatérve a te lemezedhez. Benned most van olyan mondandó, ami – úgy érzed –, most, éppen ma aktuális?

– Bennem már egy ideje mocorog egy-két dolog. Azt tudtam biztosan, hogy miről nem szólhat ez a lemez. Biztos, hogy az odamondogatós, politizálgatós szövegeket már nem lehet igazán „eladni„. Addig, amíg a politikát nem igazán profi politikusok csinálták, mindenki tudott ”focizni". Mára megváltozott a helyzet, legalábbis remélem... Úgy érzem, itt az ideje, hogy visszanyúljunk az ősi, emberi dolgokhoz. Csak egy szót mondok: Biblia. Az ősi, természeti vonatkozások...

– Amiktől stabilan állhat az ember...

– És amik hiányoztak sokáig. Azért azt el kell mondjam, úgy érzem, hogy ahogy eddig éltem – a mindenkinél előforduló kis stikliket leszámítva –, szóval emelt fővel állok most minden jellegű megpróbáltatással szemben. Úgy érzem, annyi erkölcsi alapom biztosan van, hogy ilyen problémákról egyáltalán megszólaljak.

– Korábban is létezett nálad ez a mélyebb, alapvető kérdéseket boncolgató világ. Már az „Apám hitte"... is ilyen.

– Igen, csak akkor még nem volt igazán tudatos, és csak egy-egy nótánál jelent meg. Most a korábbi napi problémák már nem izgatnak annyira, annál inkább az erkölcsi kérdések. Úgy érzem, hogy – bár általában gazdasági katasztrófáról beszélünk – az erkölcsi katasztrófa sokkal nagyobb, és már csak ezért is veszélyesebb, mert míg a gazdasági gondokat egy-két jó húzással enyhíteni lehet, az erkölcsiekhez új generációk kellenek.

– A már említett propagandafüzetben ezt írod: „...aggódhat a feleségem: a szeretőmet Calypsonak hívják."...Emlékszem, korábban voltak zűrös kapcsolataid, házasságaid.

– Nézd, a harmadik házasságomban élek. Ez önmagáért beszél. Szerencsére a válásaim könnyűek voltak, mert sem gyerek sem vagyon nem nehezítette a procedúrát.

– Én az érzelmi részére gondolok...

– Erre is érvényes, ahogy mondtam. Ha belekezdek valamibe, akkor..., de ugyanakkor eléggé zárkózott is vagyok, úgyhogy nem biztos, hogy sokat fogok neked itt most mondani... bár tudom, az Ádám igényli ezt.

– Most valahogy nyugodtabbnak tűnsz, biztosabb a háttered.

– Először is babonás vagyok. Lekopogom, mert így igaz. Most érzem, hogy megtaláltam. Ez az ami nekem kell. Nyugalom, szeretet, gyerek. Olyan állapotban élek, amikor az alapdolgok foglalkoztatnak, az egészség például. Csak ha az nem lenne, akkor bomlana föl a harmónia. Sokszor eszembe jut, vajon a háborúkban miért tartanak jobban össze, miért szeretik egymást jobban az emberek. Kenyéren és vízen élnek. Néha nem árt ezekre gondolni. Engem például nem érdekelne, ha egyszer csak szegényebben kéne élnem. Tényleg. Látom magam körül a sok újgazdagot, és azt, hogy közülük sokan milyen katasztrofálisan boldogtalanok... Nincs is kedvem hajtani a pénzre... Azért mesélek most erről, mert ha az ember nincs tudatában saját boldogságának, nem árt így visszafelé gondolkodni, visszakövetkeztetni. Én így legalább tudom, hogy jó helyzetben vagyok. Olyan ez, mint egy teszt, mint egy gondolati kísérlet: ha így érzel, szegényen is boldog tudnál lenni azokkal, akikkel élsz – akkor már nagy baj nem lehet az érzelmiekkel. Te nem szoktál ilyeneket végezni?

Igen. Soha nem tagadtam, hogy nálam nagyon fontos az érzelmi háttér. Ha költő lennék, akkor biztos, hogy nem akkor írnám a legjobb verseket, amikor szenvedek és éhezek, hanem akkor, amikor egy biztos, harmonikus hátterem van. Ekkor, és csak így szabadulnak fel belőlem az energiák.

Baróti Éva

Nyomtatóbarát változat