Minthogy péntekre beszéltük meg a találkozót, a Rádió pagodájában ülünk össze. Péntek ugyanis éppen Zorán Sztevanovity napja a Calypso rádióban – a reggeli indulástól öt és fél órán át ő vezeti a műsort, délután és este pedig a váltótárs.

– Valahogy nincs időm hallgatni ezt a Calypsót, kérlek, szólj valamit a működéséről.
– Presleytől Piafon át Presserig, egész nap könnyűzenét sugároz, és talán azért ért engem a megtiszteltetés, s ezt nem frázisként mondom, hogy a csupa profi rádiós és televíziós újságíró, műsorvezető – Déri János, Novotny Zoltán, B. Tóth László meg a többiek – közé engem is meghívtak, akinek más a szakmám, mondom, bizonyára azért, mert itt a zene foglalja el a műsoridő javát. Emellett állandóan adunk rejtvényeket, mert ez is jó módja a közönséggel való kapcsolatteremtésnek – mondja Zorán.
– Nem gondoltál arra, hogy visszatérsz ahhoz, amivel kezdted, amivel első népszerűségedet szerezted?
– A Metró zenekarra gondolsz? Nem, az végleg feloszlott, én végképp úgy határoztam, hogy szólista zenész leszek, énekes, zeneszerző, lemezkészítő, még rádióműsor-vezető is, de zenekart többé nem vezetek. Abból elég volt tíz év.
– A felsorolásból kihagytad, hogy egyrészt minden jótékonysági hangversenynek szervezője vagy, az Afrika-koncerttől a legutóbbiig, amely a vesebetegek megsegítését szolgálta. Másrészt te voltál az első önálló, SZOT-hoz sem tartozó szakszervezet alapítója és elnöke akkor, amikor az még politikai kockázattal is járt.
– Igen, türelmesen és hosszasan kellett magyarázkodnunk, hogy a popzenészek, rockzenészek és – Heltai Jenővel szólva – „más csirkefogók" helyzete sajátos. Mi szabadúszók vagyunk, nincs munkaadónk, de azért nekünk, szabad munkavállalóknak is szükségünk van hatásos érdekvédelemre. Hiszen kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint a státusosok. Addig nyomtuk a szöveget, amíg a SZOT alapszabályát is meg kellett változtatni a létrejöttünk érdekében, de sikerült. Hat-hét éve történt ez, azóta is működik a szakszervezetünk, és jogainkat, érdekeinket védi. Lehet, hogy a monolitikus pártállamon új szakszervezetünkkel mi vágtuk az első pluralista rést, mégpedig hivatalos engedéllyel.
– És most már rendben megy nálatok minden?
– Arról nincs szó, sehol nem megy semmi rendben, miért éppen nálunk lenne ez másképp? Mindenesetre megszüntettük az úgynevezett ORI-gázsit, amely egyrészt maximált volt, másrészt merev, mechanikus, a tényleges, a sikeren alapuló értéket nem vette figyelembe, csak egyfajta életkortól függő hivatali ranglétrát, amit művészekre alkalmazni lehetetlenség. Gázsink most már szabad alku tárgya. Egyébként szakmánkban érdekes új hír, és egyúttal talán közeledés a piacgazdálkodáshoz, hogy immár nem százezer, hanem ötvenezer eladott lemez után jár az aranylemez-díj.
– Visszaesett a lemezeladás?
– Érthetően, a többi, inkább létfontosságú cikk, az élelmiszerek drágulása mellett, persze, hogy kevesebb pénz jut lemezre egy bérből és fizetésből élő családban. Egyébként is agyrém ez a százezres szám egy ilyen kis országban, amikor a 220 milliós Egyesült Államokban tízezer lemez eladása már tisztes művészi és anyagi sikert jelent. Igen, anyagit is, mert úgy kalkulálják a dolgokat, igazi értékükön. Nálunk még huszonöt-harmincezer lemez is ráfizetés, mert akkora adminisztratív vízfejet kell eltartani a siker „termelőinek", a művészeknek, technikusoknak. Csoda, hogy ilyesmiken gazdaságilag tönkrement ez az ország?
– De azért... Te még hiszed? Ahogy „apád hitte", miként ezt az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerszámában énekelted?
– Most már a hatéves lányom is teljes szöveggel énekli, nála persze nem az én hajdan Rajk-ügyben bebörtönzött újságíró apám a papa, az neki a nagyapja, hanem én vagyok az „apám". Tehát most már szembe kell néznem ezzel a kérdéssel, hogy én hiszem-e, illetve miben hiszek. Nézd, az ország rettenetes gazdasági és elszomorító erkölcsi lezüllöttsége miatt egyre radikálisabb leszek. Egyébként úgy érzem: fő vonalakban én hiszek, azaz én is hiszem azt, amit az apám hitt. Nem egy pártban, egy ideológiában, egy rendszerben hiszek, hanem bizonyos öröknek is mondható emberi és erkölcsi értékekben, a humanizmusban, a tiszta morálban, az igazi közösségi magatartás fontosságában, a hűségben, a szolidaritásban és ilyesmikben. Igen, apám ezekben hitt és ezekben hiszek én is. Azt szeretném, ha mindaz, amit felsoroltam, meg sok minden más is igazán működne végre ebben a társadalomban. Valami ilyesmiről szól a következő nagylemezem is, amelyen most dolgozom régi partnereimmel, Dusán öcsémmel és Presser Gáborral együtt.

•	Nyomtatóbarát változat