Lapunknak – mint kiderült – hosszú ideje hűséges olvasója. Annak idején villamosmérnöknek készült, és ma is szívesen olvas friss tudományos eredményekről, különösen a részecskefizikát és a csillagászatot szereti. Nagy csodálója Stephen Hawking munkásságának.

– Önt is sokan szeretik és csodálják. Közönsége pedig, figyelve több évtizedes pályáját, tudja önről, hogy gyakran morális problémákról szól – tehát némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy ön afféle tanító-énekmondó. Hogy érzi magát ebben a szerepben az utóbbi tíz évben?
– Ez a „tanítás" részemről egyáltalán nem valamilyen tudatos ars poetica. Egyszerűen elmondom azt a testvérem, Dusán szövegével, amit fontosnak tartok. Ha ez néha másoknak utat, irányt mutat, és jó irányt, annak nagyon örülök.
– És merre van a jó irány?
– Ki tudja azt ma megmondani? 1989-től nagyon gyorsan változott itt minden. „Kitört„ a szabadság, olyan mértékben, amilyenről korábban nem is álmodhattunk. Sajnos ezt leggyorsabban a zavarosban halászók használták ki. Ez azzal jár, hogy hirtelen viszonylagossá és értelmezhetetlenné vált a jó, a rossz, az igaz és a hamis. Korábban nagyjából tudta azért az ember, hogy van „a" hatóság és van a magánélet. Ennek a világnak megvoltak a maguk viszonylag stabil – jó vagy rossz – értékei. Ma – és ez jó – nem válik ilyen élesen külön a hatalom és a civil világ, viszont egyre több ember számára csak egyetlen értékmérő létezik, a pénz.
– Az ön számára mit jelent az erkölcs kifejezés?
– Akkor tarthatunk erkölcsösnek valakit, ha hasonlóan viselkedik és gondolkodik mondjuk egyedül a sötétben mint társaságban... Komolyra fordítva a szót: úgy gondolom, hogy az erkölcs a közösségi lét íratlan szabályrendszere. Az írott szabályrendszer a jog, de az szerencsére nem tudja életünk, hétköznapjaink minden mozzanatát „lefedni". Ami kimarad belőle, azt szabályozzák az etikai törvények. Ezek a szabályok azután népektől, kultúráktól, koroktól is függenek. De egy adott koron és kultúrán belül is más és más etikája volt és van például egy szegénynek vagy egy gazdagnak. Nyilvánvalóan vannak olyan alapvető szabályok, amelyek minden korban, minden kultúrában és minden társadalmi rétegben érvényesek kellenek, hogy legyenek. Például a szülők és általában az idősebbek tisztelete, az ismerősökkel és barátokkal szembeni viselkedés szabályai, az elesettek iránti érzékenység.
– De mi sarkallja az embereket arra, hogy ezeket az íratlan szabályokat meg is tartsák?
– A szabályoktól eltérő viselkedés az etikai vétségek esetében legfeljebb csak a társadalom rosszallását válthatja ki, és ez a rosszallás is nagy orientáló lehet: a szégyenérzet sokszor megakadályozza az embert, hogy olyat tegyen, ami morálisan nem helyes. Ha például a villamoson elszórjuk a szotyola héját, és ránk szól valaki: „Ezt talán nem kellett volna...„, akkor ez maga a „társadalmi rosszallás„, amelyből esetleg az következik, hogy legközelebb nem szórjuk el a maghéjat. (Az már egy másik kérdés, hogy mostanában sokkal gyakoribb a „foglalkozzon a saját dolgával”-szerű reakció, sőt... jó, ha ennyivel megússza a közösséget képviselő „rosszalló".)
– Ön művészként a művészvilág hétköznapjaiban szokott-e „szemetelőkkel" összeakadni, és rájuk szól-e?
– Szerencsére nem nagyon találkozom ilyenekkel. Az én szűkebb körömben az a bizonyos szelektáló rosta, úgy látszik, jól működött. Mi, akik együtt dolgozunk, már jól ismerjük egymást s már rég elfogadtuk egymás rigolyáit, így azokat igyekszünk tiszteletben tartani, hogy jól haladhasson a munka, hiszen a jó produkció mindannyiunk közös érdeke, és ez a legfőbb cél.
– Mégis, mitől szokott leginkább dühbe gurulni?
– Például a megbízhatatlanságtól, amely számomra azt jelenti: az illetőnek egyáltalán nem fontos az, hogy ő a másik számára kiszámítható legyen.
– Az oktatásügy azt fontolgatja, hogy az iskolában a jövőben megindítanak egy etika nevű tantárgyat. Ön szerint tanítható-e és tanulható-e az erkölcs?
– Nagy hiányt pótolhatna ezzel, hiszen a létező szocializmussal három generáció kimaradt a rendszeres etikaoktatásból. Ennek ellenére mindkettővel, a taníthatósággal és a tanulhatósággal szemben is vannak aggályaim. Egyrészt az embereket egyre több és több hatás éri a világból, amit egyszerűen globalizációnak szoktunk nevezni. Kérdés: megtaláljuk-e azokat a megtanítani való etikai szabályokat, amelyek minket is talpra állítanak morálisan, ugyanakkor elfogadhatók egy globalizálódó világban. Másrészt ha megtaláljuk, akkor meg az a kérdés, hogy a tanárok milyen hatásfokkal tudják azokat közvetíteni a gyerekeknek. A gyerekekre szerintem legnagyobb hatással a család, és ma már a tévé van, és csak ez után jön az iskola. S ha az iskola ezt az etika tárgyat valamilyen álpátoszos, hamis hangon, esetleg osztályzattal fenyegetve próbálja megtanítani, akkor még ez a kevés hatás, jó szándék is elvész. Én azt gondolom, hogy – ahogyan ennek a cikknek a címében is van – az etikus viselkedésről mint az ember hétköznapi szükségéről érdemes szólni, olyasmiről, amitől szebb, könnyebb, komfortosabb lesz az életünk. Például szívesen hallanék arról, hogy egy ilyen tantárgy hatására kialakul a gyerekekben egyfajta emberi tartás, megalapozott önbecsülés, és örülnék, ha egyre kevesebb lenne az üresfejű, de rendkívül agresszív és nagyképű, ma elég divatos embertípus. Ugyanakkor sokra tartom annak az öntudatát, aki mögött valamilyen teljesítmény van, és ennek értékét reálisan képes megítélni. Ez a képesség nagy biztonságot adhat az embernek abban, hogy megtalálja a helyét a társadalomban, és ne legyen frusztrált.
Ha körülnézek a társadalomban azt látom, hogy a mai 15-16 évesek bizonytalanul mozognak a világban, és sokszor megalkuvók, mert félnek, hogy elvesztik társaik szeretetét. Az biztos, hogy egy ilyen etika tárgy csak akkor tudna segíteni a jelenlegi helyzetükön, ha nemcsak a tízparancsolatot mutatná fel, hanem a gyerekek egyéni, hétköznapi élethelyzetéből indulna ki. De ez – ismerve a nem eléggé személyre szabott iskolarendszert – a gyakorlatban nehezen valósítható meg. Marad a mindenkori példakép – szülő, tanár, barát – „terelgető" hatása. Viszont olyan korban élünk, amikor ez biztos, hogy nem elég. A megoldást csak a Jóisten tudja...

•	Nyomtatóbarát változat