Megszívlelendő élettapasztalatokról szól Presser Gábor és Sztevanovity Dusán dala, az Így is jó, amelyet már szinte kívülről fújok. Egyik kedvenc „nótám", amely ma legalább annyira aktuális, mint 23 éve. Erről a dalról, a zsarukról és a bűnözésről beszélgettünk Sztevanovity Zoránnal.

– Az Így is jó az igénytelenségről is szól.
– Igen, mert ezzel is sok bajom van. Úgy érzem, hogy kezdünk beleragadni az igénytelenség sarába, mert a világ egyre inkább a pénzről szól, a könnyű eladhatóságról. Gyakran az érvényesülés, a meggazdagodás az egyetlen cél.
– A meggazdagodáshoz a legigénytelenebb út a bűnözés. Bármikor áldozattá válhatunk.
– Ez sajnos igaz. Több autómat lopták el, törték fel, és rámolták ki. Minden következmény nélkül. Nem lett meg sem a tettes, sem az autó.
– Nem védte meg a népszerűsége?
– Lehet, ha ráírtam volna a nevemet, nem bántják, de lehet, hogy még nagyobb kárt okoznak. Ki tudja, hogy a tolvajok éppen melyik zenei irányzat hívei. Szomorú, hogy az ember naponta találkozik a bűnnel. A lányomnak éppen tegnap nyúltak a táskájába a villamoson. Szinte sokkos állapotban jött haza. Pedig milyen kis piti ügynek számít ez manapság, de neki ezzel nem csak a táskájába nyúltak bele, de a lelkébe is belegázoltak.
– Hogy áll a hét főbűnnel?
– Miket kérdez! Egyáltalán: mi a hét főbűn?
– Például a hét főbűn egyike az irigység, amely a zenészszakmában sem ritkaság.
– Nem csak az én szakmámban, az ismert vicc szerint az egész Kárpát-medencében... Ha hiszi, ha nem, én tudok örülni kollégáim sikerének. Ha valakit valahol láttam, hallottam és tetszett, fölhívom. Ha nekem jólesik a gratuláció, a másik művész miért ne lenne így vele?
– Milyen találkozásai voltak a rendőrökkel?
– Annak ellenére, hogy ösztönös ellenérzésem van minden egyenruhával szemben, elég jó viszonyban vagyok és voltam a rendőrökkel. Brecht Bicska Maxija óta ennek hagyományai vannak: színészek, zenészek, pincérek, örömlányok és rendőrök mintha egy hajóban eveznének. Amikor elkezdtünk zenélni, az első néhány atrocitás után, ami főleg a hosszú haj miatt volt, a rendőrök békén hagytak bennünket. Egyetlen ellenpéldára emlékszem, amely nagyon régen történt. Kint jártunk Londonban, és csak utólag tudtuk meg, hogy titkos eszközökkel figyeltek bennünket: hozunk-e kábítószert. Nem hoztunk.
Amúgy általában előnyt jelent az ismertség, de én ezzel nem szeretek visszaélni. Ámbár... eszembe jut egy pár évvel ezelőtti esetem, amikor mégiscsak nagyon jól esett az a bizonyos kivételezettség. Egy Budapestről szóló videoklippet forgattunk Az én városom zenéjére, és egy nyitott sportkocsival egy operatőrrel a motorháztetőn végigautóztunk az éjszakai városon. Elől-hátul két-két motoros rendőrrel, megállás nélkül, szirénázva hajtottunk át a pirosokon, miközben a kocsi rádiójából bömbölt a dal, amelyre vezetés közben ráénekeltem. Borzasztóan kellemes volt kilógni a sorból, valami olyasmit csinálni, ami másnak nemigen adatik meg. De hát gyarló emberek vagyunk mind...
– És az igazoltatások?
– Igazoltatásnál az engem felismerő rendőrnek két típusa van. Az egyik: „Ja, művész úr, maga az?" Azzal visszaadja a papírokat, és mosolyogva elenged. A másik felismer, de szempillája sem rebben. Talán azért, nehogy azt higgyem, hogy felismert, és akkor velem nem úgy viselkedik majd, mint másokkal. Ezért aztán még rátesz egy lapáttal. De azért nincs harag. Mindketten jó érzésekkel nyugtázzuk az esetet, ő azért, mert maximálisan teljesítette a kötelességét, én meg azért, mert maximálisan jó pofát vágtam az egészhez.

•	Nyomtatóbarát változat