Ismét Zoránnak tapsolhatott a közönség. Tizenöt éves szólópályafutásának legsikeresebb dalait, generációjának életérzéseit, gondolatait tolmácsolta a több mint kétórás, szünet nélküli koncerten. A beszélgetés ez alkalomból készült.

– Milyenek az élet dolgai?
– Az élet dolgaiból az a tíz körüli, ami ezen a lemezen szerepel... hát azokról nem igazán tudok prózában bármit mondani.
– Akkor másképp teszem fel a kérdést, hisz az előbb nem a legújabb lemezedre gondoltam. Hogy érzed ma magad?
– Vegyesen. Egyszerűen úgy érzem, sok olyan hatás ér, amiben van már annyi sansz, hogy előbb-utóbb kilábaljunk bajainkból. elkezdünk egy kicsit nyugodtabban élni. Már nemcsak arra gondolunk, hogy még mindig lefelé megyünk. Persze ez még nehezen megy. Amikor a múlt rendszerben kezdték bevallani nekünk az ország helyzetét, akkor olyanokat ígérgettek, hogy két évig még megyünk lefelé, de aztán jön a felemelkedés. Elkezdünk kilábalni. Azóta már jó pár év eltelt és csak egyre azt hallja az ember, még mindig...
Közben kopognak az öltözőajtón. Idősebb hölgy lép be, és autogramot kér egy lemezborítóra.
– Gondoltad volna valaha, a Metró indulásakor, hogy az idősebb korosztály egyik kedvence leszel?
– Hát... nem! De visszatérve az előbbi kérdéshez, még mindig nem látom igazán az alagútban a fényt. Picit optimistán kezdtem a dolgot, de úgy látszik végig kell járnunk az utat, amivel a kapitalizmus az első periódusában küzdött. Egyre jobban nyílik az olló, a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Az ember sokáig abban az illúzióban ringatta magát – mivel a modell máshol már áll –, hátha nem muszáj nekünk is végigmenni az úton. Sikerülhet a dolgokat egy-két nagyobb ugrással is végigcsinálni. De ahogy én látom a szociális helyzetet, a munkanélküliséget, a millió megoldatlan problémát, egyre inkább az az érzésem, hogy nem tudjuk kikerülni ezt a hosszú gyötrelmes utat. Szóval valami ilyesmi érzelmeim vannak úgy általában ma.
– Ezek az érzések valahol a dalaidban is benne vannak, de úgy gondolom, a közönséged is hasonló hangulatban ül be a koncertedre. Zenei pályádat figyelve, elgondolkodtató számomra, hogy miközben a hozzád hasonló korú előadók többsége a fiatalabb korosztályokhoz szól, addig Te szinte viszed magaddal a korosztályodat.
– Én ezt vállalom. Tény és való, hogy a nyugati show-businessben, ahol mindent a pénz dönt el – mert az eladhatóság az egyedüli szempont – miközben természetesen egy bizonyos szint alá nem mennek, egy Paul McCartney nem engedheti meg magának, hogy silány dolgot produkáljon. Azért persze nagyon is érezhető, hogy a mentén folyik a dolog, hogy minél nagyobb példányban eladható legyen a zenéjük.
Nálunk az egész műfaj soha nem jelentette az igazi meggazdagodás lehetőségét. Többek között ezért is maradhatott meg néhány előadó amellett, hogy a generációjukkal együtt, nem a divatirányzatokra pislogva, halad. Egyébként mi van akkor, ha megpróbálok két-három évenként megújulni, valami teljesen mást csinálni? Ez engem sose vonzott. Egyszerűen azért, mert úgy érzem – és ezt büszkén állíthatom, Dusánnal és kollégáimmal együtt –, hogy nekünk mindig az volt a legfőbb szempontunk, hogy valami saját magunknak elvállalhatót produkáljunk. Amiért az ember vállalja a felelősséget, amit büszkén mer eljátszani, mert nem fél attól, hogy megtámadható a dolog. Igyekeztünk szinkronban maradni önmagunkkal és a generációnkkal. Most már ennyi év után úgy érzem, ez hosszú távon mindenképpen megéri. Megéri, hogy az ember nem próbál álarcokba bújni, nem próbál más lenni, mint amilyen.
– Ha visszagondolok a szóló karriered előtti pályafutásodra, akkor zenéidben nem nagyon volt felfedezhető a mai, mindennapi problémáinkra, az „Élet dolgaira" odafigyelő Zorán. Első önálló lemezeden 1977-ben azonban egy teljesen más előadó jelent meg. Van valami megfogható, megmagyarázható oka ennek a váltásnak?
– Van, persze. Egyszerűen a felnőtté válás időszaka volt ez. Volt egy másfél-két éves kihagyásom, és ez idő alatt váltam felnőtté. A Metró időszakhoz kötődő, teljesen bohém és az élet nehézségeivel nem igazán törődő periódus után jött a család, jött maga az élet. Velem szembe és kikerülhetetlenül. Azt már tapasztaltam magamon jópár dologban, hogy későn érő típus vagyok. A 70-es évek végén voltam a harmincas éveimben, és ekkor történt meg az a változás, ami azt hiszem az első dalaimban is megszólal. Úgy is mondhatnám, a szó szoros értelmében, hogy gyerekek voltunk a Metró időszakban és felnőttek lettünk a 70es évek végére. Nagyon sokszor megkérdezik, hogy vállalom-e azt a korai időszakot. Nos, abszolút mértékben. Azért, mert én hiszem azt, és szeretném is, ha minden fiatal korosztálynak megadatna, hogy legyen lehetősége gyereknek lenni. Ne sújtsa le őket rögtön az élet összes problémája. Nem jó dolog csak úgy „belevarrni" mindjárt a fiatalokat az életbe. Sok politikus azzal vádolja őket, hogy nem eléggé közéletiek, nem eléggé törődnek az állam nagy dolgaival. Szerintem nem is kell, hogy törődjön. Nem véletlen, ahogy a kisgyereknél is azt tanácsolják, minél tovább játékon keresztül neveljük. Legyen, maradjon fiatalságuk.
– Miről szeretnél szólni legszívesebben a következő lemezeden?
– Fogalmam sincs arról, miről fog szólni az a lemez. A mostaniról nekem teljesen más elképzeléseim voltak. Egy-másfél évezel ezelőtt én elhatároztam, hogy most már a politika a profiké. Ha egy mód van rá, mi ne nagyon foglalkozzunk ezzel. A művészetnek nem az a dolga. Az élet azonban ránkcáfolt, mert annyi minden történt, történik úgy, hogy az embernek maradtak gondolatai. Nem véletlen, hogy ebben a lemezben is megmaradt egy a csomó a politikumból is.
A múlt szerdai Zorán-koncertnek a jó zenén kívül volt még egy jellegzetessége. Hosszú éveken keresztül megszoktuk, hogy az előadók lemezbemutató turnéját néhány – szinte monopóliummal rendelkező – cég szervezi, és üzletük alapját a koncertfelvételek és a lemezeladások jelentik. Tapasztalhattuk, hogy ez a belépők, a lemezek árain bizony jócskán meglátszott.
A hétfői koncert – és majd a decemberi Koncz Zsuzsa-előadás is – ebből a szempontból kicsit más volt, lesz. Megjelentek ebben a műfajban is a mecénások – a ma divatos szóval élve –, szponzorok. Neményi Béla esetében ez talán érthető is, hiszen nagy könnyűzenei sikerekkel a háta mögött kezdte meg néhány előadó turnéjának támogatását. A Neményi Rt. mellett a másik cég, a Trendex Kft., akik csak egyes előadásokat támogatnak. Lassan tehát nekünk is meg kell szoknunk, ami máshol már természetes. S talán nem is lesz nehéz, ha az eredmény egy jó koncert.

•	Nyomtatóbarát változat