Sakkozott.
– Boldognak érzem magam, kiegyensúlyozottnak és szerencsésnek. Utóbbin ebben a mufajban különösen sok múlik – mondta, miközben az egyik fekete bástyájával mattot adott ellenfelének.
Szeretem a dalait. Tudom, híresztelik rólam ismerosök és ismeretlenek: romantika. Hirtelenjében tizenhárom esztendot pörgetek vissza, a Hegyháton vagyok, ahol tán azóta sem volt olyan meleg osz, október-november, mint akkor... 64-ben, 65-ben? Vagy ezt csak gondolom? Újra a rádió mellé kuporodok: a hangdoboz oldalára mindig két nagyot kellett ütni, hogy megszólaljon; odaülök, szorítom a fülemet a hangszóróhoz, csöndesen susog az istenadta: régi, kétgombos néprádió, tetején, csorbult szélu cserépben muskátli. És hallom, és dúdolom: mi fáj, gyere mesélj... úgy kérlek, ne hazudj... állj elém, bátran állj, mondjad el, mondd csak el, mi fáj...
Anyámnak is tetszett. Aztán volt a Kócos ördögök. Ugrabugráltam ritmusára a klubban a tuzoltószertár apró helyiségében. A falu egyetlen magnója ott fújta a nótákat vasárnap délutánonként. Az egy szem tekercsen sok Zorán-szám lapult. A zöld befutószalagok után kétszer is a „Mária", aki csak volt...
A szalagot a pityer-Pisti unokatestvére küldte. Katiról még ma is orzök egy fényképet: nagy szalmakalapban van, a haja szoke, a trikóján meg a felirat: Zorán. Talán ez kísért ma is. Kati már asszony, két srác mamája. Az egyik fiú hetedik osztályos, a másik szakközépiskolába jár. Elsos. Legutóbb, amikor találkoztunk, ilyeneket kérdeztek tolem, ismerem-e a Baccara, a két a spanyol táncosno számát az Igen uram, tudok bugizni címut, vagy a Black Blood együttesrol az Amandát...
Nos, valamit hallottam róluk. Keveset. Én már csak amolyan „régimódi" vagyok. Voltaképpen ezért is mentem el egy hete a Rába Muvelodési Központ rendezvényére. Kíváncsi voltam, mondanom sem kellene, Zoránra.
Kuksoltam az erkélyen, volt bennem valami izgalom. Bejött egy szál gitárral, nagy tányérú lámpák ügyelték körülötte a teret. Hozta a hangszert, a nyakába akasztotta megszokottan, nem türelmetlenül, hanem valami belso örömmel, mint a gyerek, aki hamarosan üveggolyóit osztogatja szét azoknak, akiket szeret. Figyeljétek! Ebben a dalban van négy akkord, ebben a dalban van egy gitár – rövidnek tunik a szöveg, rövidnek minden, elforog a székkel a mikrofonoktól. Mellettem egy no tapsolni kezd, amikor felhangzik a Bocsásd meg az éveket címu szám. Aztán újabbak ébrednek fel, sorban a gitárban, kinyújtóznak, kiröppennek, tudom, hosszú életuek lesznek, mint a valakinek emlékül írt Amikor elmentél, vagy a blokk utolsó dala, az Apám hitte.
Pirosan ömlik a színpadra a fény, piros húrokat pönget Zorán. Hiszi a szavak igazát, a bölcsességeket, a szép verseket: hisz a dalban, a mikrobarázdában, a táguló világban, a fegyverek halálában, hisz a folyókban, a hidakban...
Szombat esti televíziós stúdiómusorában is hiányzik majd a díszlet, a jelmez. Egy egészen egyszeru dallal kezd: lesz benne négy akkord, lesz benne egy gitár. Látom én piros húrjait annak a gitárnak.

•	Nyomtatóbarát változat