Nagyon örültem, hogy a musorvezeto nem kérdezett valami harsány sületlenséget Zorántól, ami azonos azzal: nem érdeklodött tole semmirol. A Pop-Arénában (ez volt a program címe) a közjátékoktól tarthatott leginkább az ember; a zene megítélése ízlés dolga. Két szám között azon izgulhattunk, sikerül-e a riporter-konferansziénak az elozonél is ostobább beszélgetést összehozni. Általában sikerült, bár olykor tudja az eleve alacsony színvonalat tartani. Ezért jó, hogy Zoránnak nem kellett mondania semmit, noha biztosan szuperudvariasan válaszolt volna, s amennyire a kérdés engedi, megfontoltan, intelligensen.
Zorán a dalában mesélt egy táncról. Huszadik századiról, közép-európairól. A ritka és kivételes igazi elvarázsolódásról. Mert bár „néhány békeév nekünk is járt", errefelé a tánc gyakran allegória volt; s ahogy fütyültek, úgy kellett járni. És aki nem járta, vagy rosszul járta, rosszul járhatott; pedig lehet, nem is sejtette, hogy eltévesztette a lépést.
Ha Zorán énekel, oda kell figyelni; ha apjáról, anyjáról énekel, nem lehet nem odafigyelni. Amirol – öccse, Dusán megdöbbentoen érzékletes soraival is azonosulva – ilyenkor szól, nemcsak családi legendáriumuk része.

•	Nyomtatóbarát változat