Mostanában BMW-vel jár, nem Mercedesszel. Szerzodés kötelezi erre, amit az egykori zenészvetélytárssal kötött: Neményivel, akinek keresztneve már-már Rt. Gondolta-e, azazhogy: gondolhatta-e a Metró, illetve az Atlantis sztárjaként, hogy egyszer majd részvénytársaság segítségével utazza körbe a többpártrendszeru Magyarországot Zorán, aki – merthogy sosem változott a múltja – éppúgy vállalhatja jólétét, mint ahogy kételkedhet jóllétében. Családjáról énekelt meséi szóról szóra megtörténtek – és megtörténhettek másokkal is.

– ...„és mi mindent két boröndbe gyurtünk, de már nem ment az elindulás." A Volt egy tánc címu dalban írta meg ezt Dusán. Végül is mit jelent e néhány szó?
– ‘56-ban nagyon sokan gondolkodtak azon, hogy itthagyják Magyarországot. A szüleink is. Dusánnal még iskolába jártunk, nem lehetett kialakult elképzelésünk arról, mit is fogunk csinálni, tehát még határozott cél sem indokolta, hogy maradjunk, mégis... A tanakodás megvolt, a csomagolás is. De mint a mellékelt ábra mutatja, nem mozdultunk. Ehhez tudni kell, hogy Belgrádban az összes rokonunk, elso generációs letelepültek vagyunk. Apámnak az az elve, hogy ahova letettük a fenekünket, ott éljünk.
– Csakhogy Magyarország nem volt kifejezetten szívélyes vendéglátótok. Édesapád, aki diplomataként érkezett hozzánk, tudomásom szerint a Rajk-per egyik mellékperének elítéltje volt.
– Igen, apám diplomata volt. A Titóval való szakítás napjaiban úgy döntött, hogy nem megy vissza Jugoszláviába. Mintegy negyven követségi alkalmazott ugyanígy tett. Néhány nap alatt zajlott mindez, bonyolult eseménysorozat eredményeképp. Amikor aztán a Rákosi-rendszer maga alá gyurte a legkülönbözobb indíttatású belso ellenzéket, külso ellenséget is keresett. Így lettünk mi is Tito ügynökei. Apámat végül is a Sztálin halála utáni változások hatására, de szinte közvetlenül a forradalom elott engedték ki a börtönbol.
– Nem lehetett érzékelni, mikor elkezdodött a jugoszlávok elleni hajsza?
– Dehogynem. A sors fintora, hogy ebbol a társaságból apámat vitték el utolsóként. Az összes felnott férfi addigra sorban eltunt közülük; ugyanis akit letartóztattak, az hosszú idore el is tunt. A papám három évig ült börtönben, de két évig azt se tudtuk, hogy él-e, meghalt-e. Ez különösen kegyetlen volt, hiszen a hozzátartókat is kínozták ezáltal, akik teljes bizonytalanságban és az otthonmaradottakat sújtó megbélyegzésben éltek. Szerencsére az átlagemberek szeretete, együttérzése, függetlenül attól, hogy akkor még nem számítottunk magyaroknak, nagyon eros volt. Bennünket segítettek a szomszédok, osztálytársaink az iskolában, ami azért abban az idoben nem volt számukra kockázatmentes. Sokszor még az is veszélyes volt, ha valaki egyáltalán szóba állt velünk.
– A formális logika szerint az itt elszenvedett sérelmeknek ‘56-ban ki kellett volna uznie a családokat az országból, ugyanakkor az emberség is körülvett benneteket.
– Éppen az értelmi és érzelmi éveknek furcsa elegyébol kerekedett ki, hogy maradtunk.
– Amikor édesapád új hazát választott, szerb emberként is nyilván látta...
– Mondj nyugodtan jugoszlávot! Mi jugoszlávoknak éreztük magunkat, és egészen a legutóbbi idokig nem foglalkoztam azzal, hogy szerb vagyok. Egyszeruen nem volt érdekes. Egyébként teljesen idegenekként jöttünk, és nem az volt a célunk, hogy letelepedjünk Magyarországon. A papám elott diplomataként igen szép karrier állt. Ha az akkor huszonéves követségi tanácsos visszamegy Jugoszláviába, mint Tito huséges alattvalója, nagyon magas pozíciókba kerülhetett volna, aminek persze mai fejjel finoman szólva nem nagyon örülnék. Tényleg, milyen furcsa, hogy szinte pillanatok alatt dolnek el sorsok. Szüleim végül újságíróként mentek nyugdíjba.
– Amikor beszivárgott Magyarországra a beatmozgalom, a lázadás egyik formája, a Sztevanovity fiúk elsok között alakítottak zenekart. Édesapádtól igen korán elektromos gitárt kapták. Azért hozom mindent szóba, hogy megkérdezzem: nem próbáltak benneteket otthon visszatartani a reflektorfénytol?
– Nyolcéves lesz nemsokára a lányom. Sokat gondolkodom azon, miként neveljek belole kiegyensúlyozott, önálló, a világra nyitott embert. Legjobb támpont ehhez anyám és apám. Bennünket igen szabadon engedtek élni, sem világnézetünket, sem különbözo terveinket nem akarták befolyásolni a szüleink. Azt is tudomásul vették, hogy a zene miatt otthagytuk a muszaki pályát. Lehet, hogy féltettek bennünket a nyilvános szerepléstol, mégsem kaptunk egyetlen rossz szót sem tolük.
– Volt egy tánc, írta Dusán, ám a szelíd dalcím mögött a korántsem simogató történelem bujkál.
– Minden mondat egy kép az ido filmjébol. A családunkról szól, de nemcsak rólunk. Nekünk, gyerekeknek és unokáknak az a dolgunk, ne engedjük, hogy ismét elofordulhasson, amiket szüleink megéltek és túléltek; már akinek sikerült.
– Az a szám a táborral meg a sátorral... a magánélmény egyszer csak megfordul és társadalmi kórkép lesz belole. Aztán ismét visszabillen a történet. Ha akarom, komolyan, ha akarom ironikusan értem. Miközben igazából arról szól, hogy valaki visszautazott a tinédzserkorához.
– Igen, arról szó, hogy az embert tizennyolc évesen bizonyos körülmények között egyáltalán nem érdekli, milyen a rendszer. A szerelem meg az összes ezzel járó dolog nagyon beleillesztheto volt a szocializmusba is. Állt a tábor, állt a sátor, s benne a lényeg: o és én. A valóság megvolt ebben a dologban. Talán egy kicsit az ellen is szól ironikusan a „Boldog ido", hogy ne akarjanak utólag csupa tudatosságot belemagyarázni az emberbe. Sokan vannak a saját szakmámban is, akik ezt meg akarják lovagolni: azért voltak sikertelenek, mert elnyomták oket. Ha valaki, a mi családunk tudja, hogy mit jelentett az a múlt; mégsem törölheto ki az emberek emlékezetébol, hiszen nagyon sok olyan részlete van, ami magánemberként szép volt. Az ember a legrohadtabb körülmények között is megtalálhatja a pillanatnyi boldogságot. Ez a létfenntartás ösztönének egyik megnyilvánulása. Igen, diktatúra volt, gondjaink voltak, be voltunk zárva az országba, be kellett fognunk a pofánkat, az életszínvonalunk alacsony volt, sot sokszor a puszta létünk is veszélyben forgott; mindezek mellett az ember nem felejtheti el, hogy voltak szerelmes, jó évei, bohémságai. Jó néhány dologra kellemesen tudok visszaemlékezni, melegséggel töltenek el. Az emberi kapcsolatok sok mindentol megvédtek.
– Noha édesapátokról és magatokról énekeltél a Szép holnapban meg a Volt egy táncban is, úgy érzem, ez a dal foként a mamádról szól, aki szerelmével orizte, összetartotta a keseru években is a családot.
– Hogy örülne a mama, ha ezt hallaná! Dusánt meg olykor furdalja a lelkiismeret, hogy inkább csak a papáról ír. Igen, a mama a viszonyítási pont. Ha ahhoz a sorhoz érek, hogy a „a mama az ablaknál állva újra évekig apámra várt", futkos a hátamon a hideg. Ennél kifejezobben nem lehet érzékeltetni, hogy addig is mi történt, akkor mi történik és mi fog történni.
– Egy szomorú mondat a pár évvel ezelotti lemezbol. „Nekünk a holnap lesz majd szép". Kinek a holnapja? Talán a lányodé?
– Nemrég láttam az RTL-en egy filmet, amely a Kelet-Németországban fellángoló újfasizmusról szólt. A megkérdezett németek minimum harminc százaléka nem ellenzi az ilyen megnyilvánulásokat. Egy ilyen filmet nézve eszembe jut, hogy milyen világba neveli bele ez az ember a gyerekét. Mi vár rá? Mert rendben, hogy mi egy olyan korban éljük le az életünk nagy részét, amely látszólag már nagyon szélsoséges irányba nem tud eltolódni. Ám ki tudja, mivé fejlodik a világ, ha nem figyel oda az emberek jobbik fele? Tudjuk, a rosszból kevés is elég, hogy ártson. Abban reménykedem, a lányomat mégsem kell féltenem a jövotol, mert talán van annyira eros a világ civilizáltabb része, hogy a gonosz eroket visszatartsa.

•	Nyomtatóbarát változat