Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Béketükör
1987. november

„Ez a réteg fásult, morózus és rosszkedvű..."

Beszélgetés Sztevanovity Zoránnal

– Neved alapján szerb származású vagy, volt ebből problémád?

– Már nemzetiségi szempontból?

– Igen.

– Nem. Nem hiszem. Valójában a család nem is nemzetiségi, mi az ötvenes években – amikor Titóval gondok voltak – jöttünk át Magyarországra. Másrészt ez a név a pályafutásom során hasznos volt. A rockszakmában mindenki hangzatos nevet keres, s ilyen szempontból az én nevem nem volt egy hétköznapi tucatnév.

– Ha úgy veszem, akkor politikai szempontból az átköltözés még „jó pontnak" is nevezhető. Nem?

– Ez azért egy hosszú ügy, nem ilyen egyszerű. Talán elég annyit mondani, hogy szépen belekerültünk a Rajk-perbe.

– Mondanál erről valamit?

– Valamit erről nem lehet mondani, mélységekig lemenni pedig itt és most nem érdemes, mert akkor másra nem jutna idő. Az tény, hogy keményen benne voltunk az ötvenes évek közép-kelet-európai történelmében.

– S ebből a történelemből mit láttál?

– Gyerekek voltunk, sokat nem érezhettünk. Apánk hiánya viszont föltűnt, ő három évig börtönben volt. Pont akkor, amikor egy fiús családba nagyon kell a férfi. A hiányérzetet még az is fokozta, hogy mamánk nagyon nehezen viselte ezeket az éveket.

– Eddigi pályafutásodat látva egyre markánsabban rajzolódik ki politizáló karaktere. A „Szép holnap" lemezed számai már igencsak messzi vannak a Metró-korszak kommersz beatzenéjétől.

– Az első szólólemezem 1976-ban jelent meg, s már azon is voltak politizáló számok.

– Az igaz, de politika és politika között van különbség.

– Tény, ahogy keményedett körülöttünk a világ, úgy keményedtek a dalok is. Ez persze komoly problémákat is fölvet. Nekünk három-négy perces nótákba kell belesűríteni a mondanivalónkat. Három percbe viszont nagyon nehéz beletömöríteni olyan mondandókat, amelyeket egyébként három-négy hasábos cikkekben, vagy tanulmányokban szokás leírni. Tehát nagyon meg kell válogatni, hogy mi kerüljön bele egy számba. Túl sokat nem markolhatunk, mert végül is nem szociológiáról van szó, hanem rockról. A két politikának csak a hétköznapi részét szabad megcéloznunk, s ezekről kell szólnunk, enyhén ironikusan, szatirikusan, nehogy a műfaj határain kívülre kerüljünk. Nem véletlenül említem ezeket a dolgokat, elég sokszor a szemünkre vetették mert, hogy miért nem csak szórakoztatunk, miért törődünk olyan dolgokkal, amelyek különben az írókra, legjobb esetben pedig a művészekre tartoznak. Végül is ez is oka annak, hogy olyan témák nem jelennek meg a hétköznapokról szóló dalokban, amikről egyébként hétköznap nagyon is sokat beszélgetünk.

– Az említett ellenvetés azért furcsa, mert a beat, a rock vagy a blues sosem volt mentes a politikától, csak nálunk Magyarországon volt sajátosan külön a zene és a politika.

– A Beatles idejében, amikor mi is indultunk, még senki sem politizált. Gyakorlatilag ez a zene akkor egy önfeledt, bohókás, szerelemről, legfeljebb papák és fiúk konfliktusairól szóló ifjúsági zene volt. A műfaj csak fokozatosan érett meg arra, hogy lehet politizálnia is. Csak később vette észre, milyen lehetőségei vannak a politikában. Egyébként érdekes, hogy a politikusnak tartott nyugati énekesek, mint Dylan, Cohen vagy Baez sosem beszélnek konkrétan a politikáról, mindig érzelmi oldalról közelítik meg. Hogy úgy mondjam, érzelmi tükörből való visszatükrözés. Nyilván, amiért ez így alakult, abban az is benne van, hogy még a politikus rock is üzlet. Tehát ezeknek a daloknak mindig eladhatónak, populárisnak kell lenniük. Nálunk a rock nem ennyire üzlet, amiért is egy-egy lemezen direktében jobban el lehet mennünk. Most nem a szókimondásról beszélek, hanem a direktségről. Tehát amíg Nyugaton például egy dalban neki lehet menni Reagannek, a műfaj törvényei szerint, addig nálunk egy kicsit más a helyzet.

– Hogy ellenpéldát mondja, a Neoton éppen most énekel egy dalt Gorbacsovról.

– Ez egy új számuk? Nem hallottam még!

– Rock-csasztuska. A szöveg magyar fordításban meglehetősen idétlen, mondhatni demagóg, ami persze nem Gorbacsovot minősíti, hanem a Neoton különös ideológiáját.

– Nagyon sokan alapozzák a magyar zenének az exportlehetőségeit arra, hogy ott kinn Nyugaton, ha valaki meghallgatja a számot, akkor összecsapja a kezét és ámul-bámul, hogy Jézusom, a vasfüggöny mögött ilyen is van? És ezek még a Gorbacsovról is énekelnek? Nahát, ez aztán a poén! Csakhogy ez a poén az első ájulás után nem jelent semmit. Tehát roppant rövid távú gondolkozások ezek, amiket én nem szeretek, s ezekről a a véleményem, hogy gyakorlatilag emiatt vagyunk itt, ahol most vagyunk, a világ- és Európa-sikert illetően.

– Téged nem keserít el, hogy nem tudsz a dalaiddal kilépni ebből az országból?

– Nagyon sokszor elszomorított, de mára tulajdonképpen megbékéltem a gondolattal. Speciel az én esetemben nagyon nehéz elképzelni, hogy a dalaim jelentenének valamit kint. Ők is másról beszélnek és mi is. Ha például visszaemlékszel a nagy protest songos időkre, amikor Nyugaton a faji megkülönböztetés, a vietnami háború ellen szóltak a dalok, bizonyára eszedbe jut, hogy ezekről mi is énekeltünk. Elkezdtünk énekelni a vietnami háború ellen, a faji megkülönböztetés ellen, s érdekes módon a dolog egy egészen más színezetet kapott. Kiderült, hogy mi csak ismételgettük azt, amit igazán csak kint volt poén kimondani. Ettől lényegében a magyar protest song-ügy nevetségessé vált. Ebből tanulva ma már nem születnek nálunk ilyen dalok. Mi magunkról énekeltünk, a mi hétköznapi gondjainkról. S mert az én dalaimban nemcsak a zene, hanem a szöveg is fontos, az export nagyon nehéz volna. De úgy különben az egész műfajra vetítve a kérdésedet, a helyzet igencsak elgondolkoztató. Hiszen most már olyan kis államok, mint Norvégia, Svédország, vagy Ausztria adnak a világnak sztárokat. Ők miért, s mi miért nem? Ennek sok oka lehet. Túl kéne lépni az áru-e a kultúra vitán. Kétségkívül nincs pénzünk, s ami fájdalmasabb, hogy tíz-húsz évvel el vagyunk maradva a menedzselési technikában, gyakorlatban.

– A „Szép holnap„ hangulatát tekintve közel áll Cseh Tamás világához. Megnézted, hogy ő mennyit fog le a „piacból”?

– Nem hinném, hogy egymás érdekköreit megsértettük volna. Tamással egyébként igen jó a kapcsolatom, s kölcsönösen szeretjük egymást. Másrészt, ha jobban belegondolunk, akkor itt komoly különbségek vannak. Tamás egy gitáros, balladisztikus énekes. Én viszont mégiscsak a zenekari rock világából jöttem, s lettem ilyen egyesületi szólista. Következésképpen a zene nálam igen fontos. A dalaimra talán azt lehetne mondani, hogy olyan „zene",aminek jó a szövege. Tamásnál viszont a szöveg a minden. Az ő dalait például nem is lehet dúdolni, ha az embernek eszébe jut egy száma, akkor azt énekelni szokta. Az viszont igaz, hogy mind a ketten az értelmiségi közönségre bazírozunk, de remélem, hogy vannak annyian, hogy kibírnak két-három énekest.

– A Metró széles néptömegeknek szólt, s te innen szépen elfordultál egy szűkebb publikum felé. S ha a szólólemezeidet nézzük, akkor feltűnő, hogy egyre szűkebb publikumhoz szólsz. A „Szép holnap", hogy úgy mondjam, már az értelmiség jobbik, gondolkodó felének szól.

– Ezeket az utakat ösztönösen jártam be. A változások nyilván abból fakadnak, hogy ahogy múlik az idő, s ahogy bölcsebbekké válunk, bizonyos szempontból megfontoltabbakká, az emberben mégis egyre több a belső feszültség, egyre több a méreg. Mert jó, jó, múlik az idő, de a dolgainkra nem jönnek a megoldások. S ez az életérzés megjelenik a dalokban is. Persze itt azért a felszínre kerül egy különös kérdés. Ezzel most éppen a magyar sajtó foglalkozik. Most már tulajdonképpen sok mindenről lehet és szabad írni, sok mindent megírtak már az újságok, de hol a foganatja? A rádióban éppen a minap hallottam egy kommentárt, amiben az újságíró fölpanaszolta, hogy az adott témában ő már meg se mer igazán szólalni, mert már annyiszor, és éppen ő vesézte ki, de mégis erre kényszerül, mert a dolgok változatlanok. Nem történik semmi. A kígyó a saját farkába harap. Ez a tehetetlenség, a funkcionálatlanság csimborasszója.

– A sajtó ilyen jellegű problémája, lelkiismereti kérdése azt hiszen érthető, mert mára egy hitelt vesztet intézmény lett. A politikai struktúra része is sokszor ma amellett kénytelen agitálni, ami ellen 10-20 éve vérmesen tiltakozott.

– Most azt olvashatjuk a vezércikkekben – a nagy emberek nagy gondolatai –, amiről a kis emberek már évtizedek óta fújnak az utcán. Ezek a gondolatok úgy jelennek meg, mint teljesen új felfedezések. Ma minden kommentár nélkül mondjuk annak az ellenkezőjét, amit egyszer már szidtunk. De ez tisztességes úgy volna, úgy kéne megtenni, ha bevallanánk: igen, akkor azt mondtuk, de tévedtünk, ezért ma emezt mondjuk. E mondat nélkül az egész fabatkát sem ér, s az állampolgárnak ez olyan hülyére vevése, amit már sértő Többek között ezért is van most az a sokat emlegetett bizalmi válság, ami nem csak a kormányzatot, hanem általában az egész ideológiai rendszerünket érinti. Ilyen kérdésekről van szó, ami nap mint nap megfogalmazódnak az emberekben, de nem kapnak rájuk választ. Ha most tényleg valami normális dolgot akarunk csinálni, akkor ezeket az erkölcsi ügyeket a helyükre kell tenni. Miért beszélünk erkölcsről, miért kívánjuk el az erkölcsös életet a kisembertől, ha éppen az államhatalom az első példa arra, hogy megsérti az erkölcsi normákat? A korrupció, a tisztességtelenség nem az átlagemberek szintén történik, hanem eggyel feljebbi régiókban. a hitel, a szavahihetőség a legfontosabb játékszabály az életben. S ha ezt éppen az állam nem tartja be, akkor pusztába kiáltott szó, minden erkölcsi igény, akkor ne várjuk el azt, hogy az állampolgárok betartsák azt a minimális erkölcsösséget, amit annak idején a Biblia elvárt, s aminek a helyébe nem lépett semmi.

– Pontosabban, a helyébe a Biblia tagadása lépett.

– Tulajdonképpen nem véletlen, hogy most visszafordulunk. Az állam most tudomásul veszi az egyházak munkáját, s egyre jobban beengedi őket az állami életbe. S ez nemcsak kényszer, nemcsak a demokratizálódásunknak egyfajta megnyilvánulása, hanem egyfajta űrnek is kitöltése, amely űrt éppen az állam hozta létre annak idején. A mostani változások tulajdonképpen az egyháznak az elismerését jelentik, hogy azokat az erkölcsi normákat, amiket adott, nem tudta pótolni sem a KISZ, sem a párt. És én mindezt úgy mondom, hogy nem is vagyok vallásos, csupán látom a helyzetet, látom, hogy itt mi van.

– Ennyire központi helyen van a gondolkozásodban az erkölcs?

– Nagyon fontos kérdésnek tartom. Most olvastam a Mozgó Világban egy cikket a jogalkotásról, a bíráskodásról, egyáltalán a jogi helyzetünkről, s abszolút egyetértek azzal a gondolattal, hogy nálunk mindent a jogokban akarnak meghatározni. A legapróbb emberi viselkedésekre is jogszabályok vannak, s az élet különböző szintjein az emberek állandóan jogszabályokra hivatkozva kénytelen élni. Pedig ezeknek a jogszabályoknak egy nagy része fölösleges. Fölösleges, mert, mint íratlan szabályok évezredek óta léteznek. Vagyis: életünk részeivé kellene, hogy váljanak. Régen azért nem mentek egyre feljebb a perek, mert a falubíró döntött. A falubírót annak ellenére, hogy nem volt jogász, mindenki elfogadta, s a döntéseivel senki sem vitatkozott. Hitele volt, s a hitelt a közösség adta azzal, hogy megválasztották. Mi túl vagyunk szabályozva, ma már senki sem bízik abban, hogy te úgy magadban becsületes vagy. A becsület persze évszázados kérdés, de az életnek egy bizonyos szférájában ezeket a kérdéseket nem jogszabályokkal kellene szabályozni. Na, de eléggé elkanyarodtunk.

– Nem olyan nagyon, mert az is hitel kérdése, hogy mennyire hallgatják a dalaidat.

– A probléma az, hogy a zeném lemezen jelenik meg, egy olyan médián, amit meg kell vásárolni. Csakhogy az a réteg, amelyiknek szól, az a legpasszívabb. Nem a restség miatt, hanem mert egyszerűen ez a réteg dolgozik a legtöbbet, s már a gyereknevelésre sem marad elég ideje. Hát még arra, hogy vegyen és föltegyen egy lemezt. Már annak is örül, ha vehet egy lemezt. De nem ezt a lemezt, hanem a gyerekeinek a Dolly Rollt. Ez a zene egy olyan potenciális rétegnek szól, amelyik csak potenciális tud maradni. Hiába kap dicsérő kritikát a „Szép holnap", ha az eladási statisztikák alapján nem nagyon fogy. Ez a réteg fásult, morózus és rosszkedvű

– A dologhoz az is hozzá tartozik, hogy a „Szép holnap" nem az optimista dalok gyűjteménye. Aki hallgatja, ugyanazzal az élettel, hangulattal találkozik, mint amiben él. Vagyis fontos-e az nekünk, hogy valaki szóljon az életünkről?

– Tulajdonképpen igazad van, mert megvagyunk enélkül is. Annyi haszna lehet, hogy aki hallgatja, legfeljebb megjegyzi, hogy most valaki helyettem fogalmazta meg a dolgokat, s talán jobban, kint én tenném. De és akkor mi van? A katarzisra már nem alkalmas az idegrendszerünk, el van rontva. Egyfajta békeségre, lelki belső békességre lenne szükségünk, de ezt egyre reménytelenebb megtalálunk. Én csak abban bízhatok, hogy egy adott pillanatban, valakinek olyan a hangulata, olyan a lelke, hogy éppen ezt a zenét kívánja, s akkor fölteszi a lemezjátszóra a „Szép holnap"-ot. De ezenkívül minden a lemez ellen dolgozik. Még szerencse, hogy nem a jogdíjból, hanem a fellépésekből kell megélnem.

– S a koncertekre járnak az emberek?

– Nagy harcok kellenek. Nekem nehéz, mert különösebb látványosság nélkül csinálom a műsorokat. Ami miatt eljönnek a koncertekre? Talán mert húszéves pályafutásom alatt lett valami hitelem. Talán kíváncsiak az emberek az új dalokra. De itt nemcsak rólam van szó, az egész szakmának nehéz a helyzete, a gazdasági megszorításokat rögtön érezzük. Egy koncertre a legkönnyebb nem elmenni, vagy nem megvenni a lemezt. Legfeljebb a lelkünk szürkül egyre, mert se koncert, se könyv, se színház, se mozi.

– Egy kicsit optimistább kicsengésű dologról kellene beszélnünk. Nevezetesen nemrégiben bejelentetted a kelet-nyugati rockkoncert tervét.

– A gondolat abból fakadt, amiről már szó volt, hogy mi itt Közép-kelet-Európában státusunk szerint el vagyunk zárva a világtól. Két évvel ezelőtt itt járt nálunk egy amerikai újságíró, akiről később kiderült, hogy baloldali, meg békemozgalmakban vesz részt. Megnézett néhány koncertet, köztük az afrikai éhezők megsegítésére rendezett bulit, s nagyon meglepődött, hogy errefelé ilyesmi is létezik. A csodálkozásból közös ötlet született: csináljunk egy nagy kelet-nyugati koncertet. Elkezdtük szervezni, de beleszólt a politika, pontosabban a tavalyi csernobili események. Most tavasszal turnén voltam az USA-ban, újra találkoztunk, s újra beindítottuk a gépezetet. A nyilvánosság elé pedig azért léptünk, mert a dolgok már kezdenek a mederben lenni, illetve mert féltünk attól, hogy valamelyik nagy nyugati ügynökség ellopja tőlünk az ötletet.

– Mennyire politikai ez a koncert?

– Csak a tény az, hogy egy színpadon találkoznak a keleti és nyugati zenészek, ezenkívül semmiféle egyéb dolog nincs benne, tehát semmi felajánlás. A Live Aidhoz hasonlón nagyszabású koncert lenne, a világ összes televíziója szeretnénk, ha sugározná. Túl a nyilvánvaló gazdasági hasznokon, óriási a lehetőség: a keleti „válogatott" meg tudja mutatnia a világnak, hogy mit tud.

– Egy ilyen buliban biztos mindenki benne akar lenni.

– Ez sajnos nem fog meni. Tudom előre, sok haragost fogok szerezni, de igyekszem csak a legjobbakat beszervezni, függetlenül attól, hogy milyen protektorok állnak a bandák mögött. Ez ugye, nem kell hogy mondjam, nagy csata lesz.

– Mikorra tervezitek?

– 1988. július-augusztus egyik napja. Itt Budapesten, a délelőtti órákban kezdődnek a koncert, s az időeltolódás miatt Los Angelesben úgy 9-10 óra múlva. Tehát egy folyamatos monstre koncert lenne. Arra számítunk, hogy a budapesti Népstadionba nemcsak a keleti, hanem a nyugati országokból is jönnek fiatalok. Egyébként itt is és Los Angelesben is vegyesen lépnének föl az együttesek, tehát keleti és nyugati előadók felváltva.

– Tehát a ping-pong diplomácia után, rock-diplomáciáról is beszélhetünk.

– Igen, ezt én már többször is mondtam.

– Tömegét tekintve jóval több emberről van szó.

– Nagyságrendekkel nagyobb a rock közönsége, mint a sporté. Ha csak azt nézem, hogy a rocknak milliomos sztárjai vannak, vagy hogy az USA 10 legnagyobb forgalmat lebonyolító iparága között ott van a rock, akkor itt milliós tömegről van szó. Mert egy koncert, vagy egy lemez 10-20 dollárba kerül. Mennyit kel eladni azért, hogy e kis pénzekből olyan nagy összegek álljanak össze? Sokat, nagyon sokat.

G.I.

Nyomtatóbarát változat