Ma jelenik meg a Zorán 1997 című lemez, amely – a legendás énekes korábbi albumaihoz hasonlóan – szubjektív vallomásokra, érzelmekre, hangulatokra épül. Zoránt a rendszerváltás utáni magyar zeneéletről, szerző és előadó kapcsolatáról, illetve személyes vágyairól kérdeztük.

– Miről szól ez a lemez, melyek a hasonlóságok és az új vonások az előző évek terméséhez viszonyítva?
– A Zorán 1997 című lemez személyes hangú vallomás; érzésekre, hangulatokra, élményekre épül. Van rajta szép szerelmes dal, van olyan, amelyik apa és lánya kapcsolatáról szól, és mindenekelőtt a korról, amelyben élünk, s amely mindenkire hat, aki meri vállalni, hogy alkosson. Annyiban hasonló ez a lemez a korábbiakhoz, hogy ugyanazok hozták létre: a tizenhárom dalból tizenegy zeneszerzője Presser Gábor volt; egy-egy dalt komponált Gerendás Péter és Sipeki Zoltán, a szövegeket pedig egy kivétellel Dusán írta. Nem törekedtünk arra, hogy nagyon eltérő vagy újszerű legyen ez a lemez, de persze, hogy nem ugyanolyan, mint a korábbiak, mert ez ‘97-ről szól.
– Miért olyan fontos, hogy egy lemez aktuális legyen?
– Ez nem tudatos döntés eredménye: nem szoktuk előre kitalálni, hogy miről szóljon egy lemez. Egységes hangvételű produkciót szeretnénk létrehozni, de sohasem fűzzük fel egy tematikus szálra az albumokat. Inkább pillanatnyi impressziókról van szó, amelyeknek Dusán a szövegek megírásakor enged. Lehetnek persze tudatos elemek is, de ezek nem kerülnek túlsúlyba.
– Évtizedek óta dolgozik együtt fivérével, Dusánnal és Presser Gáborral. Hogyan alakul az alkotók és az előadó kapcsolata a lemezkészítés különböző fázisaiban?
– Presser és Dusán a hosszú együttlét miatt pontosan tudja, hogy milyen zenei és szövegvilág, milyen hangulatok állnak közel hozzám, de ennek ellenére gyakran finomítunk, változtatunk még a stúdióban is. Először – egy szál gitárral vagy zongorával megszólaltatható dalként – megszületik a zene, és Presser fejében már a hangszerelés is megvan. Erre írja Dusán a szöveget, majd következik a pontosabb hangszerelés, a zene és a szöveg finomítása. Az új album felvételei idején az egyik dal összes munkafázisát, valamennyi hangszerelési lépését feltettem az internetre, a saját honlapomra; ezeket bárki meghallgathatta, és nyomon követhette egy új dal születését.
– Nem félt, hogy Presser és Dusán alkotó műhelyének titkai illetéktelenek fülébe kerülnek?
– Nem, mert nincsenek olyan trükkök, amelyek titkosak lennének. A titok a zenészek fejében és kezében van; azt pedig úgysem lehet onnan ellopni.
– Korábbi lemezein általában egy-egy dal szerzőjeként is jelen volt. Most miért nem vállalkozott erre?
– Két dalt is írtam, de végül úgy éreztem, nem elég jók ahhoz, hogy felkerüljenek a lemezre. Nincsenek komolyabb szerzői ambícióim, és anyagi érdekek sem motiválnak; csak a minőség érdekel igazán.
– A társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokra érzékenyen figyelő előadók esetében különösen érdekes a kérdés: hogyan élte meg a rendszerváltás óta eltelt hét évet, a kulturális intézményrendszer, a magyar zenei élet gyökeres változásait?
– Nehezen nyílok meg egy ilyen kérdésre, mert nem akarom tovább színezni azt, amit a dalszövegek amúgy is sugallnak. Nem szeretném a hallgatókat azzal befolyásolni, hogy – aktuális példát említve – elárulom, igennel vagy nemmel szavaztam-e a NATO-csatlakozásra. Az elmúlt években többször is megkerestek pártok, szervezetek, hogy színeikben induljak a választásokon. Mindig nemet mondtam, mert úgy érzem, az emberek óhatatlanul összekapcsolnák a dalaimat a politikai beállítottságommal. Igyekszem megőrizni azt a független művészstátust, amit a Metró-korszakban, illetve szólistaként már a rendszerváltás előtt kivívtam magamnak. Nagyon is van véleményem a politikáról de ezt csak a magánszférában, a barátaim előtt hangoztatom. Úgy érzem, az új lemez néhány kérdésre azért választ ad. Ami pedig a magyar zenei életet és intézményrendszert illeti: azt hiszem, a legjellemzőbb a bizonytalanság. Nincsenek már olyan kapaszkodók, mint – a rendszer korlátaival együtt – tíz-húsz évvel ezelőtt. Gyakran találkozunk rosszul beszélő műsorvezetőkkel a kereskedelmi rádiókban, ügyetlen szerkesztőkkel a televíziókban. Az is szomorú, hogy sok helyen a közvélemény-kutatások eredményétől teszik függővé, hogy aztán heteken keresztül milyen zenét is játszhat le a szerkesztő vagy műsorvezető. Nyugatról jött ez a tendencia, de túl gyorsan vettük át, és az emberi tényező, az igényességre szoktatás, az ízlésformálás szándéka méltatlanul háttérbe szorult.
– A lemez- és zeneműkiadás, illetve a menedzselés területén sem jobb a helyzet?
– De, valamivel jobb. A nagy hanglemezkiadók magukkal hozták Nyugatról a know how-t, a kinti repertoárt, de ugyanakkor a cégek élén magyar vezetők állnak, akik jól ismerik a hazai előadókat. Ez fontos, mert a kulturális környezet legalább annyira döntő szempont, mint a technológia. Nem volt megalapozott az a félelmünk, hogy a multinacionális kiadók megjelenésével a magyar előadók kiszorulnak a hanglemezpiacról. Nem ennyire megoldott a szellemi termékek, a dalok helyzete, a zeneműkiadás, és persze továbbra is alig van igazi menedzser.
– Ezért nem tudnak a magyar előadók külföldön érvényesülni?
– Egy nemzetközi karrier elindítása iszonyatosan tőkeigényes; nagy összegű, hosszú távú befektetést igényel. Ilyen óriási pénz egyelőre nem áll rendelkezésre. A másik probléma a tökéletes nyelvtudás hiánya; ez az, amiért a legtehetségesebb magyar színészeknek sem volt esélyük Hollywoodban. Sajnálom, hogy így alakult, mert biztos vagyok benne, hogy Presser Gábor életműve például bárhol a világon megállta volna a helyét. A Metró együttessel még mi is nyugati hírnévről álmodoztunk, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljesen reménytelen. Szólistaként nem is gondoltam nemzetközi karrierre, mert az én dalaim – a szövegek, a speciálisan kelet-európai nyelvi lelemények, a félszavakból értés, a sorok között olvasás „diszkrét bája" miatt – aligha ültethető át angol nyelvre. Ehhez olyan fordító kellett volna, aki Magyarországon él, ismeri az itthoni viszonyokat, de tökéletesen tud angolul; és lehet, hogy még akkor sem értették volna meg a lényeget.
– Itthon mindent elért, amit lehetett, a nyugati érvényesülésről pedig már lemondott. Mire vágyik még?
– Nincsenek világmegváltó vágyaim, ezeket meghagyom a mai huszonéveseknek, akiknek európai polgárként talán több esélyük lesz. Van egy tizennégy éves lányom, akiből szeretnék normális, nyitott, művelt, szociálisan érzékeny embert – lehetőleg nem zenészt – nevelni. Személyes vágyam, hogy túllépjünk végre a rajtunk való örökös kísérletezésen, és csillapodjon az anyagiak hajszolása. Szakmailag többek között az a vágyam, hogy legyen elég érzékem, önkritikám és malíciám ahhoz, hogy megérezzem, ha abba kell hagyni. De addig még szeretnék néhány lemezt csinálni, mert az alkotás nagyon fontos számomra. A színpadot ott lehet hagyni, de a zenét nem.

•	Nyomtatóbarát változat