Akik ismerik a gyerekkoromat, mindnyájan azt hihetnék, hogy nagy ínyenc vagyok, és szeretek az ételekkel foglalatoskodni, hiszen a mamám nagyszerű szakácsnő. Amióta csak az eszemet tudom, rengeteg vendég fordult meg nálunk; mindig szíves fogadtatásban volt részük, ráadásul különleges ételeket és ízeket ismerhettek meg, hiszen a mamám szerb konyhát vezet. Ha megtanultam volna a fortélyait, komoly sikereim lehetnének a tűzhely körül, de be kell vallanom, nem érdekel különösebben a főzés. Dusánt is, engem is jobban vonzottak a műszaki tudományok, mint a konyhai technológia, a zene is jobban elbűvölt, mint a legremekebb ételköltemény, így azután ritkán fordult elő velem, hogy nekiálljak főzni. Napok telnek el úgy, hogy eszembe jutna az evés, beérem kis nassolásokkal is. Képes vagyok megfeledkezni az evésről, ami nem is árt, hiszen – színpadi ember lévén – nem szeretnék meghízni.
Enni természetesen szeretek – ha már van előttem, nagy étvággyal lakmározom. Különösen külföldön! Kíváncsi vagyok mindenféle új ízre, bátran megkóstolok mindenféle egzotikus ételt. Nem tartozom azok közé, akiknek csak a saját pörköltje, lecsója és rántott húsa az igazi! Csigát, rákot, mindenféle tengeri herkentyűt fogyasztottam már a legfurcsább mártásokkal, a „leggyanúsabb" köretekkel. Megérteni, elfogadni egy ismeretlen népet nem lehet anélkül, hogy ne próbálnám megismerni az étkezési szokásait.
Tapasztalataim szerint a külföldi konyha csak sztereotípiaként jelenik meg a tudatunkban. Legtöbben a szerb konyháról is csak a gyuvecset és a scsevapsicát emlegetik, mint jellegzetességet, pedig milyen gazdag a szerbek ételválasztéka! Talán azért ragaszkodtunk mindnyájan a hagyományainkhoz! Hiába költöztünk Jugoszláviából Magyarországra, a nyelvet hamar megtanultuk, de a recepteket nem – a mamám ma is „szerbül főz" –, valamennyiünk nagy tetszésére.
Egyik kedvencem a zsenge szőlőlevéllel készült töltike, amely kaporral van ízesítve, és tejföl helyett kefir kell hozzá; nagyon finom, megunhatatlan étel. És mi télen is esszük, mert töltelékestül, szőlőlevelestül tároljuk a mélyhűtőben. Nem árt tudni, hogy a szerb konyhában megtalálható az 500 éves török hódoltság sok-sok hatása, a gyuvecs is kimondottak török eredetű étel, nem szólva a keleti csemegékről, édességekről.
A karácsonyi időszakhoz kötődik egy csodálatos különlegesség, ami búzából készül. Meglehetősen sokáig kell főzni a búzaszemeket, amire megpuhulnak – ez a legfontosabb művelet. Ezután többször ledarálják és egy az egy arányban darált dióval keverik össze, nem feledkezve el a legfontosabb fűszerről, a tört szegfűszegről. Az érdekes masszát lapos tányérra terítik, darált dióval meghintik, szépen elsimogatják és kiskanállal eszegetik. Aki magyar barátim közül eddig megkóstolta, egyszerűen nem tudta abbahagyni! Egyébként is az egyik legizgalmasabb fűszer a szegfűszeg – legalábbis szerintem. Akármilyen hitványkára sikerül az éttermi gyümölcsleves, mindig megeszem – a szegfűszeg kedvéért!
Kislányommal együtt jó étvággyal esszük mindig édesanyám asztalánál a spenótlevest – ez természetesen szintén szerb étel. Nem kell összedarabolni a spenótot a főzés előtt, így a tejfölös, fokhagymás levesben hangsúlyos marad a spenót pikáns, savanykás íze. Szintén nagyon finom a savanyú csirkeleves, amelyhez 25 dkg csirkehús, 1 sárgarépa, 1 csokor petrezselyem, 1 zellergumó, 2 fej vöröshagyma, 1 tojás, egy kevés citromlé vagy ecet, némi Vegeta és pár szem bors szükséges. A húst a sárgarépával, a petrezselyemmel, zellerrel és az apróra vágott hagymával egy liter vízben megfőzzük. Amikor a hús megpuhult, a levest átszűrjük. Egy tálban egy tojást fél citrom levével vagy néhány csepp ecettel kikeverünk, és a levest lassan ráöntjük, közben állandóan kevergetjük. Ezután a húst a levesbe visszarakjuk; tálaláskor adhatunk hozzá tejfölt, vagy tejszínt.
A sült savanyú káposzta is kitűnő szerb étel. Kell hozzá 1 kg sertéstarja vagy libahús. 2 kg savanyú káposzta, 2-3 babérlevél, őrölt bors, 1 evőkanál pirospaprika, zsír és só. A húst megsózzuk, és egy nagyobb tepsiben a sütőbe tesszük. Közben egy másik edényben egy kevés zsíron vagy olajon, egy kevés vízzel állandóan keverve megpároljuk a káposztát, és beletesszük a babérleveleket, a borsot meg a pirospaprikát. Amikor a hús félig megpuhult, egy tányérra kirakjuk, a párolt káposztát a tepsibe terítjük, a húst a tetejére fektetjük. Közepes lángon kb. egy órán át sütjük, amíg a hús és a káposzta szép piros színt nem kapott.
Rokonság nélkül élünk Magyarországon, ezért különösen fontos és értékes számunkra a barátság, no, és elsősorban a szűk család! Szinte minden vasárnap együtt vagyunk a szüleinknél, fiúk és unokák körbeüljük az asztalt, és együtt ebédelünk: a mamánk ragaszkodik a hagyományos traktához, állítva, hogy ez számára nem teher. Mi pedig elfogadjuk tőle a sokfogásos ebédet, hiszen annyi érzelem rejlik benne! Eszembe jut most a karácsonyi kínálatból az mézes sütemény, amely vékonyra gyúrt több tésztalapból áll, dió a tölteléke, és a tetejére locsolja a mézet, így süti meg a sütőben. Ennek egyik sarkába mindig eldug egy tisztára sikált pénzdarabot – akinek a pénzes szelet jut, különösen szerencsés lesz a következő esztendőben. Csakhogy a mamám nem bízza a sorsra gyermekei és unokái szerencséjét, ezért mindig úgy ügyeskedik, úgy kínálja a tálat, hogy a legkisebbnek jusson a pénzdarab, a többiek már régebben részesültek ebben a „meglepetésből". Jót mókázunk és eljátsszuk, hogy hiszünk a véletlen szerencsében, mert hinni jó...
Minden karácsonyra megsüti a mamánk azt a kalácsot, amelynek a tetején valósággal szobrászi alkotásokban örökíti meg az éppen aktuális eseményt. Szép pillanat, amikor körbeüljük a tálat, és igyekszünk megfejteni a figurák jelentését, keressük a címzettet magunk közül: a szeretet figurái ezek. A kalácsot az első kenyér tisztességében részesítjük, ugyanolyan áhítattal vágjuk fel és osztjuk el, s talán senki nem csodálkozik azon, hogy ennek a kalácsnak semmihez sem hasonlítható az íze...

•	Nyomtatóbarát változat