Morajlás. Várakozás. Mögöttem harmincas fiatal nő halkan, szinte észrevétlenül dúdolja az ismert dallamot: „Szép Júlia, talán már rám sem ismernél..."
A hang – amelyet a zsúfolásig megtelt Vígszínház közönsége felfokozva vár – megszólal. Halkan énekel, tisztán, kristálytisztán. A nézőtér elnémul, s a hang átjárja a termet, bejut olyan helyekre, ahová nekünk nagyon nehéz bejutnunk. Bejut a fejekbe (Romantika), bejut a testedbe (Eső előtt, eső után) bejut a szívedbe (A szerelemnek múlnia kell) elér, téged is elért. A nézőtér átszellemül, az emberek a lépcsőkön ülve, fal mellett állva magukba szállnak, s merengenek, igen ezek AZ ÉLET DOLGAI. A mindenen áthatoló hang kiegészül egy profi, de ugyanakkor visszafogott zenekarral, halk dobok, könnyű és rövid gitárszólók, laza szintetizátorok – „Szép Júlia, Szép Júlia maradj hát mindörökké szép" – énekli, s hallhatjuk még tizenöt éve szóló pályafutásának korszakalkotó slágereit. Múlik az idő, észre sem vesszük, eltelt két és fél óra rohanó életünkből. Mi marad meg ebből az élményből? Nem hiszem, hogy a rocksztárok megközelíthetetlensége, hisz ő mindenki számára elérhető, egyszerűen öltözik, nincs sztárallűrje, ő az, aki.
Továbbra is az álomkép lebeg előttem, már ismerős a szituáció. Ő forog körbe-körbe. Látom őt még, de csak távolról, az üres színház színpadán, és hallok egy hangot, egy nagyon tiszta, bársonyos gitárt, akit szeretünk, őt, akit úgy hívnak: Zorán Sztevanovity.

•	Nyomtatóbarát változat