Az év egyik kiemelkedő hazai könnyűzenei programjának ígérkezik Sztevanovity Zorán áprilisi országos koncertkörútja és a Budapest Sportcsarnokban megrendezendő záróbulija. A töretlen népszerűségnek örvendő zenészt, énekest ezúttal azonban nemcsak a jövőről, hanem a múltról is faggattuk.

– A ‘80-as évek végén nagy visszatéréseknek lehettünk tanúi a magyar könnyűzenei életben, újra összeálltak olyan zenekarok, amelyek hosszú évekkel korábban abbahagyták a közös zenélést. Vajon mi kell ahhoz, hogy ezek az egymásratalálások megismétlődjenek?
– Ebben részben közrejátszik a közönség ízlésváltozása, azaz, hogy ismét az olyan zenék iránt kezdjenek el vonzódni az emberek, amelyekből korábban volt kínálat bőséggel, és ezek bármikor elővehetők. A másik szükséges feltétel, hogy azoknak a zenészeknek, akik régebben együtt muzsikáltak, legyen megint kedvük, illetve, hogy legyenek abban a pozícióban, amikor újra megszólalhatnak mint zenészek.
– A rendszerváltás környékén begyűrűzött a pártosodás a magánszférába is, a politikai hovatartozás miatt régi barátságok estek szét. Ugyanez a folyamat volt sajnos nyomon követhető a könnyűzenei életben is; egyik zenekar az egyik, a másik zenekar a másik párt mögé állt látványosan a politikai csatákban. Van-e már beszélő viszony a szakmán belül, változott-e a helyzet?
– Szerintem nagyot változott mára a világ, a szélsőséges párttámogatások, a korteskedések kora lassanként lecsengeni látszik. Nekem mindig is az volt az elvem – s ehhez tartottam magam 1989 óta, de még korábban is –, hogy amennyire csak lehet, maradjon egy zenész, egy énekes, egy művész érintetlen a politikától, különben a dalok, a szövegek egészen másféle értelmezést kapnak. Ha tehát kiderül rólam, hogy valamelyik tábor holdudvarába tartozom, a dalaim szövegei – anélkül, hogy egyetlen betű is változott volna – egyszer csak egészen másról kezdenek el szólni. A pop-rock világban valóban előfordult minden, s nemcsak a reklámkampányban működtek közre zenészek, énekesek, de a művészvilág egyéb területeiről elvállaltak még parlamenti képviselői jelöléseket is. Ez a helyzet mára jócskán „visszarendeződött", mert kiderült, az érdekek egészen másról szólnak, mint amiről az idealizmusra hajlamos művészek hitték, s nincs egyébről szó, mint szimpla hatalmi harcról. Amikor már hétköznapi feladatokra osztódnak le a szerepek, akkor bizony kiderül, a nagynak hitt eszmék már nem is olyan nagyok, sőt nincsenek is mindig...
– Többnyire a „nagy generáció" tagjait érintette a politikai polarizáció, hiszen ők voltak úgymond helyzetbe hozva a rendszerváltáskor a korábbi népszerűségüknek köszönhetően. Az, hogy mostanában éppen ez a generáció talál megint egymásra, abból következhet-e, hogy újabb hőskorszaka kezdődik el a hazai könnyűzenei életnek?
– Nem hiszem, hogy tőlünk bármiféle komolyabb megújulás várható lenne. Mi nem fogunk valami egészen újat alkotni, mert mások az indítékaink, a preferenciáink. Valódi újat mindig csak a fiatalok indíthatnak el, hiszen bennük még nem alakult ki a megalkuvási, lojalitási hajlam, amely óhatatlanul mindenkire rárakódik az életkor előrehaladtával. Forradalmat csinálni mindig a diákság szokott, a lendület megléte, a tabuk nem ismerete vagy nem tisztelete egyaránt szükséges egy új minőség létrehozásához. Annak idején ránk is ez volt a jellemző...
– Tehát a szakma „nagyjaira" csupán a követők, az újabb zenészgenerációk kinevelés hárul.
– Ebben már nem hiszek, bár valamikor még úgy éreztem, nekünk kötelességünk valamilyen fokon visszatáplálni a tudásunkat az utánunk jövőkbe. A könnyűzene azonban annyira öntörvényű, nálunk, ahol az improvizációs készség az egyik legfontosabb fokmérője a tudásnak, a tehetségnek, legfeljebb csak az alapokat lehet tanítani. Azt viszont a zeneiskolákban bárki elsajátíthatja. Meg lehet tanulni zongorázni, hegedülni, énekelni, de a stílust nagyon nehezen.
– Ön azon kevés, tartósan népszerű könnyűzenészek közé tartozik, akik még ma is telt házak előtt játszanak. Áprilisban országos turnén vesz részt, amelynek fénypontjául egy nagy budapesti buli ígérkezik 19-én a Budapest Sportcsarnokban. Milyen dalokból válogatott?
– Egy kicsit mélyebbre kellet ásnom a válogatásnál, mivel olyan szomorú hatások értek a közelmúltban, amelyek alól nem voltam képes kivonni magam. Két dolog között választhattam: a válogatásnál vagy „elmegyek" a melankolikusabb, érzelmesebb zenei világ felé, vagy inkább dacosabbra véve a dolgot, megpróbálom a sorssal szembeni ellenállásomat demonstrálni. Ez utóbbit választottam, így keményebb bulinak ígérkezik a mostani, mint azt megszokhatta a közönség.
– Elhangzik új dal is?
– Nem, hacsak Presser Gábor el nem készül azzal a számmal, amit ígérete szerint éppen erre az alkalomra ír. Egyébként a nyárra elkészülő új stúdiólemezemen vadonatúj számok lesznek, s ezen egészen biztosan ott lesz az előbb emlegetett dal is.
– Összeáll-e még valaha is a Metro együttes?
– Nem hiszem, én nagyon komolyan veszem a búcsúzást. Már az 1992-es „búcsúkoncerttől" is féltem, attól, hogyan lehet valamit is visszavarázsolni a húsz évvel ezelőtti hangulatból. Nincs kedvem egy újabb búcsúhoz.

•	Nyomtatóbarát változat