– Többször meghallgattam az új lemezét, az Élet dolgait. Nagyon tetszik, bár néha úgy érzi az ember, hogy ön évek óta ugyanazokat a szomorú dalokat énekli.
– Tény, hogy van bennük egy jó adag melankólia. Ám ennek nincs tudatos oka. Miközben énekeltem ezeket a dalokat, úgy éreztem, hogy a végső kicsengésük mégsem pesszimista.
– Nem, inkább kedvesen szomorúak. Önnek az első pillanattól ilyen volt a „fazonja„. Emlékszem, úgy huszonvalahány évvel ezelőtt a „Ki mit tud?” színpadán állt egy kicsit szomorkás, komoly fiú, aki kedves fahangon énekelt, és megszerette az egész ország. Később is sikerült ezt a fazont építgetnie, megmaradt annak, aki. Beszélgettem önről barátaimmal, ismerőseimmel, és nagyjából mind azt mondták, hogy Zorán olyan szolid és kedves.
– Amit elmondott, egyrészt roppant hízelgő, másrészt homlokegyenest szemben áll a show-businessben elvárt sztármagatartással, miszerint feltűnést kell kelteni minden áron. Ezzel a dilemmával viaskodom, amióta csak a pályán vagyok. Próbáltam kitalálni valamit, hogy a a műfaj, amit képviselek, ne csak a kedvesség szintjén maradjon.
– De aztán mégse talált ki semmit.
– Nem. Kénytelen voltam belátni, hogy az most már egyszer s mindenkorra eldőlt, nem tudok rajta változtatni – őszintén szólva épp elég időm volt arra, hogy ez kiderüljön. Ez a dilemmám csak azután szűnt meg, miután az első önálló nagylemezem megjelent. A metrós időszakomban ugyanis igencsak kicsapongó életet éltem.
– Hogyan „csapongott ki"?
– Például soha nem mentem haza éjjel kettő, három előtt, ittas vezetésért elvették a jogsimat, táncosnőkkel jártam, meg ami belefért. Későbbi feleségeim rendszerint azzal nyugtattak, hogy ez azért volt jó, mert így túljutottam a viharos éveken, és nem akkor jön majd rám a bolondóra, amikor már családom lesz.
– Szóval igazából nem volt se szolid, se szerény, se visszahúzódó, se szomorú.
– Hát szomorkás, az mindig voltam, már a Fehér sziklákban is erről énekeltem. Ami a szolidságot illeti: egyszerűen így neveltek, és erről ugyanúgy nem tehetek, mint a rossz vagy jó tulajdonságaimról. Világéletemben kerültem a feltűnést, egy-egy buli után már húzok is el – persze autogramot ha kell, adok.
– Viszolyog a nyilvános helyektől?
– Ilyen helyeken nem tudom elengedni magam. Volt egy-két rossz tapasztalatom is. Bár életem végső soron a nyilvánosság előtt zajlik, szeretem a mesterségem, szeretem a közönséget, magánemberként jobban érzem magam szűkebb körökben. Magánéletemről is ritkán nyilatkozom, úgy érzem, kell hogy legyen az ember életének egy része, amiről nem tud senki.
– Új lemezén nagyon tetszik. A szerelemnek múlnia kell című dal. Tudom, hogy többször volt nős. Nem firtatom, hogy hányszor, de az az érzésem, hogy mindig magát hagyták ott. Nem tudok bizonyítani semmit, nem nyomoztam a dolog után, szóval úgy sejtem, otthagyták, és akkor megint szomorú volt.
– Hát ez jópofa, hogy a kívülállók így látják... Ami a kapcsolataimat illeti, nemcsak szeretem, hanem tisztelem is a nőket. Sosem hajtottam valamiféle patriarchátusra a környezetemben. Kapcsolataim megszakadásában – visszamenőleg mindig úgy éreztem – alaposan benne voltam én is, rajtam is múlott, hogy elromlottak. Nem vagyok az a típus, aki a másikra hárítja a felelősséget. Mi több, sokszor tudtam magamról, hogy én szúrtam el. Főleg azért, mert olyan összevissza életet éltem annak idején. Nemcsak a kicsapongásra gondolok, hanem magára az életstílusra: keveset voltam otthon, sokat úton, ritkán találkoztunk. Vannak nők, akik ezt jól élik meg, mert azt mondják, hogy az a kevés idő, amit együtt töltünk, legalább jó. De vannak bizalmatlanok, féltékeny típusok, akiknek a távollét egyenlő azzal, hogy nem tudják, mi történik közben a másikkal. Én a bizalmatlanságot nagyon rosszul tűröm. Eleve megbízom a másikban, legfeljebb később csalódom. Ugyanezt elvárom fordítva is, és ha nem kapom meg, azt nehezen viselem el. Amit most mondok, persze mind múlt időben értendő, mert őszintén remélem, hogy ez a házasságom már a végső. Annak, aki normális házasságban él – és úgy érzem, a mi házasságunk az –, nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert úgy gondolom, tartozom a feleségemnek annyival, hogy kellő diszkrécióval kezeljek múltbéli dolgokat. Egyébként ő mindent tud viselt dolgaimról.
– Ezt egy házasságban nem is nagyon lehet másképp csinálni.
– Az első pillanatban eldöntöttem, hogy nem alkalmazhatom azt a módszert, hogy majd fokozatosan tud meg rólam ezt-azt, mert akkor egy állandóan visszatérő „na mi volt ez?" szituáció jön létre. Ismerkedésünk első néhány hónapja szinte csak azzal telt, hogy beszélgettünk, mindenről. De ugyanígy mesélt ő is magáról.
– Tehát úgy érzi, hogy egy kapcsolatnak bizalomra és őszinteségre kell épülnie?
– Igen. Ezenkívül fontos az is, hogy ne legyen múlt nélküli kapcsolat. Nem tudom ezt hogy érzékeltessem példával. Ha nekem fontos valaki, szeretném, ha szinte mindent tudna rólam, hisz csak így értheti meg azt, mai a jelenben történik velem. A múlt ismerete nélkül sok minden megmagyarázhatatlan.
– Vannak, akik úgy vélik hogy nem kell mindig megmondani az igazat... Hogy alkalmasint kíméletesebb elhallgatni bizonyos dolgokat, meghagyni partnerünk illúzióit. Meghagyni – azt akit szeretek – egyfajta hitben, amiről mind a ketten tudjuk talán, de én legalábbis tudom, hogy nem igaz.
– Ha jól értem, azt kérdezi, hogy vannak-e titkai az embernek még a legőszintébb kapcsolatban is. Biztos, hogy mindenkinek vannak titkai, és alapvető emberi tulajdonságnak tartom, ha még a legnagyobb és legodaadóbb szerelemben is megőrizzük őket. Ez a morzsányi titokzatosság egyszerűen szükséges ahhoz, hogy izgalmas maradjon a szerelem, mert az ember van annyira gyarló, hogy enélkül elveszti érdeklődését.
– Szóval a szerelemben mindig maradnia kell egyfajta feszültségnek?
– Igen. A minap olvastam egy könyvet, az a címe, hogy Gaia. Azt állítja, hogy a Föld és a bioszféra egyetlen élőlény, melyet a feszültség működtet, s az író végül eljut az Isten fogalmáig. Ez a feszültség lehet jó is, rossz is, de kell.
– Az emberrel „boldogult ifjúkorában" mindenféle dolog történik. Aztán egyszer azt mondja, most már szeretnék megállapodottan élni, és jó, ha épp akkor találkozik azzal, akivel el tudja képzelni, hogy ez lesz a végső, utolsó szerelem. De nagyon kell vigyázni erre a szerelemre. Kell a feszültség, de úgy, hogy ugyanakkor nem szabad túllépnie egy bizonyos határt, nem szabad rombolóvá válnia. Viszont, ha nincs feszültség, a kapcsolat unalomba fullad, az érzelmek kihűlnek, és akkor lehet ugyan itt-ott foltozgatni, lehet próbálkozni, de alapjaiban sérül a dolog, és süllyedni kezd a hajó.
– Ahol az egymás iránti érdeklődés kihűl, ott a szerelem jó esetben átmegy barátságba, egyébként szétesik.
– A dal szövegében ezt írja Dusán: A szerelemnek múlnia kell, s ha múlik, akkor fájnia kell, hogy érezd mennyit ért, míg tart, míg él. Ez megint szép és szomorú.
– Azt kérdezte valaki egy telefoninterjúban, hogy A szerelemnek múlnia kell cím után felkiáltójel van-e, Tiltakoztam, hogy nem, nem erről szól a dolog. De ahhoz, hogy érezzük, mennyit ér ez az érzés, egy-két szerelemnek tényleg el kell múlnia.

•	Nyomtatóbarát változat