Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Ország-Világ
1968. február 28. szerda

A Metrósok

Zoránra várok a Vidám Színpad folyosóján. Azt mondja a portás, három perc múlva jön, akkor ér véget a száma. A három perc kétszer is letelik, és a színpadra vezető ajtó még mindig zárva. Végre valaki kitaszítja, és jönnek a „Metrósok„: Zorán Sztevanovity, Dusán, az öccse, Veszelinov András, az ördöngös dobos, Schöck Ottó és Rédey Gábor. A nézőtéren tovább hurráz, süvít, zsibong a ”Húszon innen, tízen túl„ közönsége. Közben befut a Televíziótól egy riporter, vele tart a rendező. Követi őket a világosító és az operatőr a felvevőgéppel. A Híradó számára készítenek felvételt. Benyomul egy autogram kérő kislány, de nyakon csípi a portás, és ”kész istencsapás ez a gyerek!„ felkiáltással viszi kifelé. Az előcsarnokba nyíló ajtót nyitva hagyta. A pénztárablakon bánatosan, félrecsúszva lóg a ”Minden jegy elkelt" tábla. A zaj elviselhetetlen.

Végre kezet fogok az együttes vezetőjével. Kissé megviseltnek látszik. Keresünk egy csöndesnek ígérkező sarkot, ahová nem jut el az autogramvadászok ostroma, a színpad zaja, és nem talál ránk az „ötödik fal" a televízió.

Azt hiszem az együttest nem kell olvasóinknak bemutatni. Ki ne tudná róluk, hogy név- és munkaadójuk a metró, vagyis a Földalatti Vasútépítő Vállalat. Hogy ez a világ egyetlen beat-együttese, amely nyugdíjas állásban pengeti gitárját 1960 óta.

– Akkor jött divatba a toprongy meg a nyíratlan üstök – emlékezik vissza a „régi„ időkre Zorán. – Odaálltunk a Rákóczi úti klub ajtajába. Jött néhány srác, akiknek azt mondtam, ”Sajnálom fiúk, de rossz a szereléstek. Ígérem, ha a jövő héten rendbe szeditek a tollaitokat, meg rendesen felöltöztök, kaptok belépőt!" Mert a jó hírünkre mindig jól vigyáztunk!

Az sem titok, hogy 1962-ben, az első „Ki mit tud?„-on tűntek fel. Tehát tulajdonképpen a televízió indította el őket a siker útján s ügyel arra ma is, hogy az érdeklődés állandó kísérőjük legyen. A rádióban is szünet nélkül szerepelnek. A magyar táncdalegyüttesek múlt évi ranglistáján a második helyre kerültek, s megkapták az ”Ezüst gitár"-díjat.

Zorán naponta hat órát alszik. Egy héten kétszer a színházi szereplés köti le. A többi napokon vidéken turnézik. Nemrégen Londonba hívták. A napi postája több kilóra rúg. A levélkihordó bosszankodik, mert a táskáját a két Sztevanovity fiú levele tömi meg. A házfelügyelőnél kiborítja a leveleket, s azokat a család neccben viszi fel az emeletre.

– Nem árulná el, mi a sikerük titka?

– Fiatalokhoz szólunk a fiatalok nyelvén, a fiatalokat érdeklő és érintő témákról.

Bizony dalaikban nem jut hely a szenvelgésnek. Nem a holdfényről, a napról, a csókokról énekelnek. Nem fogadkoznak eskü alatt, hogy ami van örökké tart. (Egyébként is, a szentimentális szerzők az idővel követik el a legnagyobb visszaélést.) Ők arról énekelnek, hogy nem csak gyémántért, aranyért érdemes élni és harcolni, meg arról, hogyan járt Bell, a részeges kutya. A dalról mindenki kitalálhatja, hogy nem csak Bellre gondolt, amikor írta.

– Kedvenc száma?

– A Viharvirág. Öt nap alatt elfogyott a lemeze. Ezen egyébként még három szám hallható, a Bell, a Feltámadtál és a Roppant kényes a helyzetem.

– Mivel mutatkozott be Londonban?

– Ezekkel. A Philips és a Pye hanglemezgyárak érdeklődéssel hallgatták.

– Nem volt szó újabb meghívásról?

– Tárgyaltunk egy hanglemezfelvételről. De erről még korai lenne beszélni.

– Elképzelhető, hogy felkerüljenek a külföldi együttesek ranglistájára?

– Ez a jövő zenéje!

– Gondolt már arra, hogy mi lesz, ha eljár a fejük felett a beat-kor?

– Nem félek az öregedéstől. Aki a zenét élethivatásként választotta, az mindenkor megtalálja azt a „hangot", amellyel megtarthatja a közönséget.

– Melyik stílus áll az együtteshez közel, a harsány, vagy a „megfékezett", lírikusabb hangvételű beat?

– Angliai tartózkodásom alkalmával sok együttessel találkoztam. Névtelenekkel és nagy nevekkel. Ringo Starral és John Lennon-nal, a Beatles együttes két tagjával. Meghallgattam a Traffic együttes teljes egyórás műsorát. Élveztem a Nirvána együttest. Azt tapasztaltam, hogy nincs ilyen vagy olyan beat-stílus. Minden együttes valami sajátosat akar nyújtani. Ma már nem is az ütem dominál, hanem a sajátosan érdekes hangszerelés. A közönség érdeklődését csak így tudják forrponton tartani. Ezt tartom a mi számunkra is a fejlődés útjának.

– Milyennek látta a londoni fiatalokat?

– Sok ósdi-modern bolondságot vártam. Ennek ellenére úgy láttam, mindenütt azok vannak többségben, akik normálisan öltözködnek. Azt hiszem a többség előbb vesz asztalt, széket, és csak azután kakukkos órát, rézmozsarat.

Lelkesen beszél terveikről, vágyaikról. Igen, a fejlődéshez jó felszerelés kell. A beat-zene nagy tömegeket vonz, de ideje lenne már újat nyújtani. Talán legközelebb, a stúdiófelvételnél alkalom nyílik arra, hogy új hangszerekkel bővüljön az együttes.

– Síppal, dobbal, nádihegedűvel – mondom tréfásan.

– Igen, valami új hanggal...

Kívánjuk, hogy tervük sikerüljön, és az elkövetkező számaik az eddigiekhez hasonlóan – nagy sikert hozzanak.

Nyomtatóbarát változat