Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Népszabadság
1986. szeptember 27. szombat

Popdialóg

Milyen a rózsaszínű kádban?

Ülök egy rózsaszínű kádban, Fehér sziklák, Apám hitte, Édes évek – énekelte Sztevanovity Zorán a nagy slágereket. Kezdetben a Metró együttes tagjaként, majd szólóban, azaz egyéni előadóként. Két évtizedes pályafutása során megjárta a könnyűnek nevezett muzsika meredek kaptatóit és csúszós lejtőit egyaránt. Most aktív művészként a könnyűzenészek szakszervezeti elnöke.

– Hogyan értékeled azt a tényt, hogy a legjobbnak tartott magyar rockcsapat tehetséges zenésze átigazolt egy kocsmai zenekarba?

– Somló Tamás az LGT-ből azért vett ki „fizetés nélküli szabadságot" és ment külföldre vendéglátózni, mert szeretne pénzt keresni. Ezt korábban már mások is megtették a magyar élvonalból, hiszen a popzene magas szintű űzése nálunk azért eléggé bizonytalan egzisztencia. Az ő esete figyelmeztet rá, hogy még jobban kiállj az előadói jogdíj bevezetése mellett. Ennek hiányában rockzenészeink jelentős része megélhetési gondokkal küzd. Azok, akik csak előadják a dalokat, de szerzőként nem jegyzik őket.

– Idén sarkig tártuk kapunkat a rockzene külföldi élmezőnye előtt. A Queen, a Jethro Tull és a többiek pedig szinte a „padlóra küldték" a magyar popzenészeket...

– Jó is és rossz is, hogy találkozhatunk a legendás rockhősökkel és hallhatjuk a legkorszerűbb muzsikát. Jó, mert ezek az előadók magasra emelik a mércét, és nekünk is érdekünk, hogy a bóvlit ne lehessen többé jó áron eladni a rockpiacon. Egyúttal rossz is, mert a külföldi előadók elveszik a fellépési lehetőségeket a hazaiak elől. Fenyeget a veszély, ami Jugoszláviában bekövetkezett: az angolszász rockinvázió miatt elsorvadt a nemzeti rockzene. Ezt csak oly módon lehetne kivédeni, ha a második és harmadik vonalat, vagyis a tucatzenét nem engednék pódiumra.

– Más országokban a szakszervezet állítja a korlátokat. Nálunk tervez valamit a könnyűzenészek szakszervezete?

– Tárgyaltunk erről több állami szervvel is, de őszintén szólva nem látom még azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével és ésszerű szelekciót végre lehetne hajtani. Közös összefogásra lenne szükség.

– Néhány éve alakult ez a szakszervezet. Szerinted beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

– Talán úton vagyunk felé. Pillanatnyilag a legfontosabb teendőnk, hogy a popzenével keresett sok pénzből valamit visszaszerezzünk a műfaj életben tartására és fejlesztésére.

– Kitől?

– Azt hiszem, nemcsak a mi sajátosságunk, hanem a világon mindenütt úgy alakult, hogy sokan megélnek a rockzenéből. Általános gyakorlat például, hogy a jóval kisebb közönséget vonzó komolyzenének tekintélyes összeg jut a könnyűzenei előadások bevételeiből. Ez ellen nem is ágálok. Csupán azt szeretném elérni: ne jussunk oda, hogy saját magunk megsegítésére kelljen jótékonysági koncerteket szerveznünk. A már említett előadói díjat, úgynevezett exkluzív szerződés keretében szeretnénk általánossá tenni. A hanglemezgyárnak is érdeke, hiszen ha tönkremegy a műfaj, arra ő fizet rá elsősorban. A máshonnan származó előadói jogdíjak számontartására és begyűjtésére pedig szakszervezetünk nyitna irodát.

– Miért, valóban a tönk szélén áll a műfaj?

– Soha nem osztottam az úgynevezett szaksajtó túlzott aggodalmát. Most sem hiszek abban, hogy a végnapjait éli nálunk a rockzene. Nem igaz, hogy egy generációs műfaj a rock és velünk, mohikánokkal el is tűnik.

– Sokan szólítanak téged művész úrnak?

– Ma már előfordul, de még mindig furcsa számomra ez a titulus. Régen viszont csak akkor tették, ha bántani akartak.

Nyomtatóbarát változat