Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Kurír
1992. március 12. csütörtök

Újra együtt

Összeállt ismét, bár csupán egyetlen nosztalgiakoncertre a magyar beatkorszak három legendás csapata közül az egyik: a Metró együttes. Zoránék a Budapest Sportcsarnokban próbálnak, tévéstábokkal és újságírókkal körülvéve, izgatott kíváncsiak gyűrűjében, maguk is feldobottak a két évtizednyi külön utakról megtérve: Zorán, Dusán, Frenreisz, Schöck Ottó és Brunner Győző. Maguk is kissé meghatódottan, mint az oda várható közönségből a harmincöt év felettiek, akik „annó" még láthatták, hallgathatták őket; maguk is kissé feszült várakozással, mint a sokkal fiatalabbak, akik arra kíváncsiak, miért lelkesedtek apáik és anyáik. És azzal a különös feldobottsággal, mely nem hasonlít semmi máshoz.

Különvált sorsok – újra együtt

Az még az a korszak volt, amikor tízre haza kellett menni. Másnap iskola volt. Az a korszak volt, amikor a Metró klub ablakán kidobáltuk a személyi igazolványokat az ablakon, hogy más is be tudjon jönni – ma már nem is emlékszem, miért volt erre szükség. A fiúknak nyakkendőt, zakót, de talán még fésűt, gumit is (ó, milyen más világ volt) kijuttattunk, hogy szalonképesek legyenek. A nagy hármas, a Metró-Illés-Omega külön fejezet, és nemcsak a hazai, úgymond könnyűzenei históriában.

A végét csíptem el, már a hetvenes évek elején. Az Omega már az E-épületben lépett fel, óriási sztárok voltak. Megbűvölten meredtek rájuk vagy éppen visítottak a lányok. A Metróban más volt a helyzet. Valahogy minden közelibb volt, klubszerűbb. A város akkori aranyifjai és –leányai jártak oda. Nagy reményű társaság. A zenészek is mindig ott kötöttek ki a saját bulijuk végén. Rajongók azért ott is akadtak, ma is emlékszem egy ősz hajú nőre, minden szombaton ott állt az első sorokban és csodálta Zoránt. Talán megmosolyogtuk – de még az is lehet, hogy vadul kiröhögtük, gonoszul, a tizenévesek magabiztosságával? Hány éves lehetett? Eljön-e most a Budapest Sportcsarnokba?

Próbál a régi ötös: Brunner Győző a doboknál, Frenreisz Károly – basszusgitár, Schöck Ottó – billentyű, Sztevanovity Dusán és Sztevanovity Zorán a gitárokon. Azazhogy próbálna. Egyik tévés stáb követi a másikat, közben én is próbálkozom. Zorán kicsit aggodalmaskodik, legszívesebben talán melegebb éghajlatra küldene minden hangszer nélkülit. Karesz és Ottó pozitívan állnak az eseményekhez, „minden oké lesz" – mondják. Dusán hallgat, ráhajol a gitárra. Győző teljes hévvel püföli a dobokat. Már most valami eszelős felpörgetettséget érzek benne.

– Öt éve már nem a zenélésből élek – kezdi. – Messziről jöttem, Kanadából, Münchenből. Arrafelé pedig nagyon nehéz csupán a zenéléssel boldogulni. De mi lélekben ugyanoda tartozunk, ahonnan elindultunk, csak a napok változtak körülöttünk. Ez a zene mindig szólt bennünk... Ma egy sor dolgot tagadok. Rosszul vagyok attól, hogy állandóan azt hajtogatják haladunk Európa felé. Hát hol voltunk, hol vagyunk most? Talán Afrikában? Az emberek boldogtalanok, és közben mindig el akarnak venni valamit a másiktól. Egymásnak esnek a túlélésért. Pedig olyan ez, mint egy nagy család. Lassan mindenki sorra kerül, és akkor már nincs kitől elvenni.

– Úgy látom, társadalmi, filozófiai kérdések izgatnak. És a visszatérés ennyi idő után?

– Egyszerűen csak észre kellett vennem bizonyos dolgokat. Mi, magyarok mindig szégyenlősen beszéltünk például a pénzről, holott az a mindennapok része. Egészséges lelkületű társadalmakban legalábbis úgy működik.

– Ez a koncert sokaknak sokat jelent majd...

– Mennyi idő telt is el? Én hiszek a múltban. Ez pedig azt jelenti, hogy ez az egész korosztály, ha csak pár órára is, megkapja azt az életérzést, amit ez a zene jelentett. A múlt megváltoztatja a jövőt. Ettől sírok, nem attól, hogy kezembe fogom a dobverőket.

Schöck Ottó higgadt, derűs, arcvonásai kisimultak, a korábbi bulizások, hajnalokba nyúló füstös éjszakák emléke már a múlté. Ottó, a nagy anekdotázó most nagyon csendes.

– Akkor volt a fiatalság, a vadság, mára mást találtam ki magamnak. Egészségesen élek, egészségesen táplálkozom, nem hajtom túl magam, nem iszom, testileg, szellemileg friss akarok maradni. Váltottam. Tudod, nem akartam a szakma, a zene rokkantja lenni. Persze sokszor hiányzik a nyüzsgés, hogy a rádióból a tévébe, onnan egy stúdióba, egy buliba rohanjunk, de van az életben más is. Vannak patakok, vannak hegyek, tengerek, kerékpár, csend.

– Svájcból jöttél haza erre a koncertre...

– Igen, óriási érzés. Nem vagyok olyan filozofikus alkat, mint Győző, de az biztos, hogy én mindig amellett voltam, hogy csináljuk meg ezt a koncertet. Most végre sikerült. Kint süt a nap, mi itt próbálunk a neonfényben, mégis olyan jó hangulatban jövök be! Ez csodálatos!

Frenreisz Karesz most már végleg bevette magát a BS-be, hiszen alig heverte ki múlt szombati sikerét Rózsi buliján, most újra itt pengeti basszusát.

– Tartozunk magunknak, a tinédzserkorszakunknak azzal, hogy visszaidézzük a hatvanas éveket. Ez a legfontosabb az egészben, mert azok meghatározó évek voltak az egész világon. Politikában, művészetekben, mindenben. A mi bölcsőnk pedig a Metró volt. De tudom, hogy aki eljön, az hasonlóan érez, és komoly élményben lesz része.

Miközben Zorán állandóan próbára bíztatta a fiúkat, Sztevanovity Dusánt is sikerült szóra bírnom, pedig ő aztán az az alkat, aki szeret hallgatni. De nagyon.

– Mikor is volt az utolsó fellépésetek?

– Nem tudtuk, hogy az volt az utolsó. De most jut eszembe: ez lesz az utolsó!

– Ez az este szombaton megrázó élménye lehet egy generációnak. Te hogy éled meg? Egyáltalán: érzelmes alkat vagy?

– Nem tudom még pontosan felmérni, milyen lesz. Most arra összpontosítok, mint a többiek is, hogy nekünk is élmény lehessen ez az este, és ne csak feladat. De minden jel arra mutat, hogy nem állunk ettől távol. Együtt vagyunk.

– Többen azoknak az éveknek a fontosságát emelték ki most is.

– Az akkor úgy volt a helyén, mint később a későbbi dolgok, történések. Nem érzem úgy, hogy bármit is meg kellett volna hosszabbítani. Jól érzem magam a bőrömben, mint korábban is. Engem az izgat, ami ma szól arról a korszakról. Most találkoztunk, megnéztük egymást, hogy ki mennyit nőtt... Húsz év telt el és újra találkoztak ezek a régen különvált sorsok. Tudod, nem is mi változtunk meg olyan nagyon, inkább az ország és az egész világ. Én különben egy lyukas kétfillérest nem adtam volna korábban azért, hogy ez a koncert összejön. Egyáltalán nem volt törvényszerű. Fenntartás is volt bennem, mert Zorán lemezeivel nagyon messze szálltunk. Nagyon más az, amit most csinálunk. De amikor elővettük a nótákat, amikor elkezdtünk próbálni, elfelejtettem a maradék fenntartásaimat is. Különben én már akkor, húsz éve is úgy éreztem, hogy tovább kellene lépnünk. Most sem a messzeség szépítette meg az akkori dalainkat, de tény, hogy patina rakódott a régi számokra, és ettől kedvessé vált az egész. Néha meg is mosolygom magamat, a régi szövegeimet. Húsz év akkora távlat, hogy már csak barátsággal lehet kezelni mindent. Úgyhogy már nem akarom átírni ezeket a szövegeket...

Zorán – miközben igyekszik rábírni egy későbbi telefonbeszélgetésre – észre sem veszi, hogy már mondja is...

– Mit kérdeztél? Harminc jegyet elloptak? – kérdezi ő. – Hát akkor ezt írd meg. Lopják a jegyeket, akkor ez siker lesz.

– Azért aggódsz még a szűkös próbaidő miatt. Legfontosabb persze a pozitív szemlélet...

– Én egyetlen irányban gondolkozom most: zeneileg kell jónak lennünk.

– Ez az este nem csak zene lesz, hanem sokkal több annál.

– Lehet, hogy sokan a buliság miatt jönnek, de ha csalódnak a zenében, akkor csalódnak az egészben is, hiába készültek rá. Mi pedig nem szeretnénk csalódást okozni. Zenei élményt szeretnénk nyújtani.

– Jobban drukkolsz most, mint az elmúlt évek során más fellépéseiden?

– Nem, de minőségben a maximumra törekszem, mint eddig is.

– Mi az, amitől mégis más lesz ez a március huszonegyedike?

– Az érzelmi része természetesen más. Saját fiatalságunkhoz nyúlunk vissza. Másnak kell lennie.

– Tavaly sok szó esett az elmaradt nagy közös hármas fellépésről, a Metró-Illés-Omega buliról...

– Ma már nincs mit mondani erről. Az akkor volt. Úgy látom, a közönség egy része is elfelejtette, hogy valamikor ölre mentek a három banda rajongói. Arra számítok, és hallottam is, hogy nem csak metrósok jönnek el, hanem például omegások is. Ma már szép emlék az, hogy valaki a barátnőjével összeveszett, mert az, mondjuk Illés-párti volt... Ez úgy, ahogy van, csak szép emlék. Az ember fiatal volt. Ma már az akkori kilátástalan szerelmekből is inkább a szépet látjuk.

Baróti Éva

Nyomtatóbarát változat