Kit érdekelt, hogy éjjel fél tizenegy van, hogy az utolsó metrót el kéne kapni, csak tapsoltunk, dübörögtünk, huhogtunk, füttyögtünk, a tízezer emberrel teli aréna ülve maradt, csak lent állt egy jókora ember-sziget, a közönség „kemény magja„ – miért ne lehetne kemény magja egy ilyen forró estének, csupa fiatal, összekapaszkodva-ölelkezve táncolta végig az utolsó, nekiszabadult ritmusokat – ők sem adták fel, még a szomszéd vállakon nyugszanak a karok. Mert nem csak „Volt egy tánc”, de kell, hogy legyen még...
Szombaton este a teli házas Budapest Sportcsarnok nem akarta elengedni Zoránt. Pedig – harmadik ráadásként – felhangzott a Zorán-koncertek hagyományos záródala is, az Apám hitte, a színpadra gyűlt valamennyi vendég és barát: Zoránnal énekelt Karácsony János, Presser Gábor mellé a zongoraszékre Somló Tamás telepedett be egy csörgődobbal, Babos Gyula gitározott, mint azon a húsz év előtti lemezen, Zorán legelső szólólemezén. Együtt dúdoltuk velük mi is, tízezernyien, hogy „én még hiszek a dalban", és még így sem volt elég.Már üres volt ismét a színpad, de kivártuk az újabb ráadást.
Mert más volt most ez a koncert. Másképpen voltunk fontosak egymásnak, az énekes fent a színpadon, és mi, a közönsége, a hatalmas csarnokban. Megtapasztaltuk, milyen meghitt együttlét támadhat egy tízezer személyes arénában, milyen bensőséges kapcsolat köthet össze előadót és hallgatóját, lélektől lélekig, mintha csak négyszemközt lennénk, félrehúzódva egy baráti társaságba.
„Nehezen beszélek saját gondjaimról„, mondta kissé rekedtes hangon a koncert elején Zorán, és mindenki arra az emberre gondol, aki társa volt, okos őrzője, élete meghatározó szerelme, és akit nemrég elvesztett. „Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki segített, és sokan segítettek, ismerősök, ismeretlenek és barátok. A testvérem megölelt, Presser azt mondta: ťelkezdtem írni a lemezedetŤ. Legtöbbet a lányomnak köszönhetek, aki megkérdezte: ťUgye, papa, fel tudsz nevelni?Ť Legyen hát ez egy jó buli!” Néma csend lett, amikor hozzátette: „A feleségem emlékére."
Aztán elkezdte énekelni a legendás dalt, azt, hogy „A szerelemnek múlnia kell", és mi valamennyien éreztük, most és itt ez a dal nekünk arról szól, hogy a szerelemnek élnie kell, hogy ez a dal vallomás a szerelem halhatatlanságáról, a halhatatlan kedvesről, a szép, fiatal, erős lelkű, okos feleségről, Éváról, aki már soha többé nem lehet itt, és mégis jelen van. A koncert három órája alatt, mikor a híres Zorán-dalok legszebb sorai következtek, a nézőtéren sorra kigyúltak a a kis lángocskák.
Az ember mindig tudja, miért szeret meg egy dalt, most, amikor az szólt, hogy „Szerelmem, el ne hagyj„, vagy: „Megfognám a kezed, ha elérném”, „Ó, ments meg engem a magányos ünnepektől„, aztán: „Kell ott fenn egy ország...”, valahogy többet tudtunk arról, mi mindent jelenthet egy egyszerű dal., kinek-kinek mitől is személyes tulajdona. Még Pressertől is másként szólt, mikor a rekedt hangján megszólalt a remény, hogy „Te majd kézen fogsz és hazavezetsz„, aztán: „De ha elhagysz engem, meghalok”.
Csupa meglepetés volt ez a koncert. Régi, a Metro együttes korában született számok szólaltak meg teljesen mai, remek ritmusú és fantáziadús hangszerelésű formában. És új dalok kaptak kemény, dinamikus hangzást. Nem egy új Zoránt, hanem egy más hangon megszólaló Zoránt ismerhetett meg a közönség. Elfeledett szövegek hallatán esett le az ember álla. Hogy a jobbnál jobb szövegek írójával, Dusánnal fejezzük ki magunkat, abból a bizonyos szép, boldog időből, amikor a Nap éjjel-nappal sütött, abból a roppant nagyszerű korból származó sorok milyen időszerűek ma is, sőt, ha azt vesszük, még időszerűbbek, mint valaha. Dusán iróniája – akárcsak érzelemtelítettsége – friss és érvényes. „Azt hittem, a kocka másik oldalán, ha fordul, Van egy másik szám", énekelte a régmúltból Zorán, és nyugodtan összekacsinthattunk vele, mert ma is meglepő dolgokat produkál a kor, kockák fordultával.
A vendégek személye is csupa meglepetés volt. Presser Gábor (a legtöbb Zorán-dal zeneszerzője) már kötelező ajándék a Zorán-koncerteken. Most is elragadó volt, viharos ováció fogadta, de hangos tetszés követte Karácsony János énekszámait, Lantos Zoltán hegedűszólóját, Sárközy Gergely flamencojátékát is. Volt, hogy Zorán tangóharmonikázott, majd amikor az „Az volt a szép, boldog idő..."-t énekelte, ebben majd’ tízperces szólóval kápráztatta el ütőhangszereivel Horváth Kornél a nagyérdeműt. Végül pedig már zenészek, vendégek, vokálosok, tehát mindenki, aki a színpadon élt és mozgott, valamilyen szerkentyűn ütötte, csörgette a ritmust.
Szép este volt, a remekül összedolgozó és külön-külön is nagyszerűen szólózó zenészek a keményebb hangzás szellemében lendülettel töltötték fel az óriási légteret. A melankólia a lélekben szólt. Amit hallottunk, modern, pezsgő, erős ritmusú zene. Zorán a végső, legutolsó ráadást azzal vezette be, hogy jó, menjünk át házibuliba. Aztán elkezdte „Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam„. És így fejezte be: „De az élet szép!” Ezzel ért véget a koncert. Úgy legyen.
Még annyit: az esten hangfelvétel készült, a tervek szerint CD-re kerül, a tévéfelvételt pedig május 10-én láthatják mindazok, akik örülnek, hogy Zorán visszatért a színpadra.

•	Nyomtatóbarát változat