Zorán. Megszoktuk már, hogy egyszerűen csak a keresztnevén szólítjuk. Lemezein, koncertjeit hirdető plakátjain is pusztán ennyi áll: Zorán. A népszerűség jele ez. És a megbecsülésé. A szakmai elismerés pedig a Liszt-díj, amit a közelmúltban kapott meg Sztevanovity Zorán.

– „Nekem még nem volt gyerekévem, senki sem énekelt értem, nőttem a felnőttek mellett, ugyanúgy, ahogy más" – énekli egyik dalában. Valóban így élt? Mire emlékszik vissza legszívesebben?
– Amikor egészen kicsik voltunk, akkor számunkra ez az ország még a külföldet jelentette. Jugoszláviából jöttünk, és nem értettük a nyelvet, nem tudtunk hasonló korú srácokkal barátkozni. De a gyerekek gyorsan feltalálják magukat, mi is hamar legyűrtük a nyelvi gátakat. Először kézzel-lábbal magyaráztunk egymásnak. Szigorú iskolánkban aztán a magyart is gyorsan megtanultuk. Ha anyámat kérdezné, ő biztosan azt mondaná, hogy áldott jó gyerekek voltunk, én azonban emlékszem arra, mikor a suli lépcsőjén úgy gurultam le, mint egy darab fa. Izgága, mozgékony fiúnak ismertek – joggal.
– A bukfencet kivéve a gyermekkorában történtekről mindvégig többes számban beszélt.
– Igen, mert öcsémmel, Dusánnal szinte elválaszthatatlanok voltunk, s vagyunk ma is. Ő mindig egy kicsit később lépett azokra az utakra, amelyen én jártam, hiszen fiatalabb. Az első detektoros rádiónkat azonban együtt építettük, óriási izgalamak közepette.
– Ez azt jelenti, hogy műszaki érdeklődésük volt?
– Olyannyira, hogy egy darabig mindketten a műszaki egyetemre jártunk. Talán mérnökök lennénk, ha nem szólt volna közbe a zene. Gimnazista korunkban szüleink zongorázni taníttattak bennünket, és közben a beatzenét is kezdtük megismerni. Házibulikon, iskolai rendezvényeken állandóan az új számokat hallgattuk. Ha jól emlékszem, először saját osztálytársaimnak énekeltem, gitároztam, pontosabban együtt énekeltünk mindenfélét, a slágerektől a mozgalmi dalokig A hétvégeken rendszeresen jártunk táncolni. Nem is tudom, de egy alkalommal az egyik szünetben felkéredzkedünk a színpadra a pihenő zenészek helyére. Egészen mást játszottunk, mint ők, s fantasztikus sikerünk volt. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy soha többé nem válok meg a gitáromtól.
Nem sokkal ezután Zorán vezetésével megalakult a Metró együttes. Első nagyobb nyilvánosság előtt történő fellépésük nem volt valami sikeres. Kiestek az első „Ki mit tud„-on. A második versenysorozaton Zorán egyéni előadóként indult, együttese kísérte és nyert. A Metró együttes a hatvanas évek közepén a csúcsig jutott. „Főhadiszállásuk” ekkor a Dohány utcai klub volt. „Kócos kis ördögök voltunk...„ – énekelték a fiúk, és a zsúfolásig megtelt terem mint háborgó tenger hullámzott, lüktetett a zene ritmusára. A Metró tíz évig sokaknak jelentette a beatzenét, a szórakozást, az „őrületet”. Tíz év után a Metró együttes feloszlott.
– Mi történt ezután?
– Volt még néhány kísérlet más felállásban, de igazan egyik sem volt életképes. Játszottam a Taurus Ex. T. együttesben a kitűnő Radics Bélával, de ez sem tartott sokáig. Egy hosszabb pihenő, várakozó, alkotó időszak után léptem ismét színpadra, most már önálló előadóként. Nagyszerű zenészek álltak mögöttem: Presser Gábor, Babos Gyula, az LGT, meg még sokan mások, és természetesen az öcsém. A legszebb talán az volt az egészben, hogy a közönség is vállalta a játékokat, amelyeket mi, zenészek a színpadon produkáltunk. Az ilyen hangulatok soha, semmilyen próbán nem jöhetnek létre. Olyan az egész ilyenkor, mintha mindannyian csodálatosan jó barátok lennénk.
– Sok barátja van?
– Sajnos, a mi életünkben nagyon kevés idő magad az igazi barátságok kialakulására. Szerencsére nem kell magányos farkasként élnem a pályán. Olyan emberek szerzik dalaimat, akiket szeretek és érzem, hogy ők is szeretnek.
– Hogyan születik egy Zorán-dal?
– A „Vasárnap délután"-t biztosan sokan ismerik. Nos, az egész harmadik nagylemezem anyaga együtt volt már Presser, Dusán és én dolgoztunk rajta az egyik vasárnap. Mindannyian éreztük, hogy a végére kellen még valami lassú, lírai szám. Természetesen, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, nem jutott semmi az eszünkbe. Végül otthagytunk mindent, és elindultunk sétálni, fagylaltozni, szétnézni a városban. A munkát is elfelejtettük. Amikor hazaértünk, Presser leült a zongorához. Szinte egyből, mindenféle alakítgatás, igazítás nélkül eljátszotta számot, valahogy kiszaladt belőle. Szövegben még összegyűjtöttük mindazt, ami véleményünk szerint hozzátarozhat egy ilyen naphoz, és kész volt a dal.
– A közönség, a rajongó mindig választhat magának kedvenc dalt, lemezt. És az énekes?
– Nekem mindig az utolsó munkám a legkedvesebb. Az új lemeznél ugyanúgy szurkolok, mint a legelsőnél. Ha elkészülök valamivel, máris tovább zakatolnak a fejemben a gondolatok, keresve egy új témát. Hiába megyek el üdülni, pihenni... Sokszor éppen ott születnek a legjobb ötletek, mert egy érdekes élmény, egy kellemes hangulat bárhol adódhat, és csak ennyi kell egy dalhoz. Ilyen az én életem...

•	Nyomtatóbarát változat