Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Pécsi Tér
1991. november 8. péntek

Zorán

Az élet dolgai

Az adatokat egy ország ismeri: Zorán 1942-ben született Belgrádban. Két és fél évet végzett el a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. 1959 óta zenél. együttesét kezdetben Zenithnek hívták, majd a zenekar fölvette a klub nevét, amelyben játszott. Így született a Metró, amely 1972-ig működött. Két nagylemezük jelent meg. Zorán a Taurus Ex-T-ben játszott ezután, és bár az együttesnek sosem jelent meg nagylemeze, olyan slágerek maradtak fönn utánuk, mint A kőfalak leomlanak.

Az énekes pályájának újabb fordulópontja 1977 volt ekkor adták ki első szólóalbumát, amelyet gyors egymásutánban további kettő, majd azóta még négy követett. Ezeken az LP-ken már Presser és Dusán dalai a meghatározók. Eben a sorban látott napvilágot nemrégiben Az élet dolgai, amelynek élő bemutatójára (a Neményi Rt. BMW valamint a Trendex Kft. támogatásával) az elmúlt héten került sor Pécsett.

A koncert előtt beszélgetünk. Zorán fellépő cipője a turné előző állomásán, Nagykanizsán eltűnt. Így az utcai cipőt pucolgatja most.


– Olyan lényeges, hogy tiszta legyen?

– Még a Metrós időkben, a hatvanas évek végén jártuk az országot, amikor az egyik helyszínen legorombított bennünket az újság, mert koszos cipőben álltunk a színpadon. Persze, rettentően megsértődtünk akkor. De végül is az újságírónak igaza volt. Tanultam az esetből.

– Fontos számodra, hogy mit írnak, mit gondolnak rólad?

– Azt hiszem, igen. Ma délután a pécsi belvárosban sétáltam. Ott játszott valahol egy utcai zenész. Elmentem előtte, és nem tudtam, mi a rosszabb, ha adok neki pénzt, vagy ha nem. Féltem, hogy felismer, és azt gondolja, hogy csak nagyképűsködöm vele. Közben viszont a kollégám, tehát legalább annyival tartozom neki, hogy honorálom a produkcióját.

– Nem álszerénység, hogy kollégádnak nevezed őt?

– Nem annak szánom. Ha betérek egy zenés helyre, olyankor is köszönni szoktam a muzsikusoknak. Egyenrangú kollégáknak érzem őket, mert valaha ilyen helyeken kezdtem a pályámat, és mert a vendéglátóiparban is dolgoztam egy darabig. Az ember semmivel sem jobb zenész attól, hogy népszerű. Ismerek nagyszerű művészeket, akiknek alig lehet eladni a lemezeit. Vagy itt van a mai koncert vendége, Gerendás Péter. Együttese, a Láma a közbenjárásunkra sem juthatott lemezhez.

– Nincs nagy véleményed a népszerűségről...

– A Metróval történt az is, hogy valamelyik koncertre utazva karamboloztunk egy kis faluban. Kimásztunk a roncsok közül, kisebb-nagyobb sebekről véreztünk, és vártuk a mentőket meg a rendőrséget. A környező házakból eközben egyre több ember gyűlt össze. Egyszerre valaki fölfedezte, hogy kik is karamboloztak, és elkezdett autogramot gyűjteni... Szóval, a népszerűség sokszor kétes értékű. Azért persze nagyon örülök, ha a lemez, vagy egy-egy koncert sikeres. Különösen manapság, amikor az emberek egyre nehezebben veszik meg a tejet, a kenyeret is, és egyre kevesebb pénz jut a kultúrára. Olyanok vagyunk lassanként, mint a fejjel lefelé felkötött virág. Úgy száll el belőle a lékek, hogy megőrzi azért a színét.

– Tehát nem jött el a szép holnap.

– Ugye, ezt most nem kérdezed? Amikor a szép holnap című lemezt csináltuk, sokat gondolkodtunk rajta, hogy a két szó mögé kérdőjel, felkiáltójel, vagy idézőjel kívánkozik-e inkább. Végül semmit nem írtunk oda. Azt hiszem, sajnos, az élet maga tette ki az írásjelet.

– Az az érzésem, hogy évek óta ugyanazokat a szomorú dalokat énekled.

– Érdekes, amit mondasz. Tudod, a kerámikus Kovács Margitnak mondta egyszer egy újságíró, hogy mindig ugyanazokat a figurákat csinálja. – Mondja Margit, mi ez? rájár a keze? – kérdezte tőle. – Nem – válaszolta Kovács Margit –, rájár a szívem.

cz

Nyomtatóbarát változat