Szomorkás nosztalgiával hallom a minap a „borotválkozóműsorban", a Reggeli Krónikában, Zorán Sztevanovity a mostani három négy és öt ix közöttiek egyik magyar beat-bálványa immár ötven esztendős. S aztán föl is zendült a jellegzetes mély, kissé nazális zengésű Zorán bariton.
Volt egy sutára, tétovára sikeredett Banovich Tamás film, az Ezek a fiatalok, 1967-ben került mozikba, s az akkori tizenévesek nemzedékének szánták. Abban az esztendőben láttam, s pontosabban azon a napon, amikor Debrecenben egyetemi hallgatóvá avattak. Gólyává. Anyám szomorúan megjegyezte: azért az volt a szép, amikor még egyetem polgárrá iktatta be az embert a dékáni kézfogás az évnyitón. Jelentőségteljesen elhallgatott. És én értettem...
Csoporttársnőim rábeszélek azon a nyárivá aranyozott szeptember huszadikai napon: ugyan, vessem már le a sznob előítéltemet, s nézzük meg az Ezek a fiatalokat. Előadás után az akkori kedvenc helyen, a Simonyi Óbesterről elnevezett borozóban megállapítottuk: a nagy kedvencek, Zoránék, és Illésék remekek voltak. Talán a film is lehetett volna jobb, de a rendezőnek s Abody Béla forgatókönyvírónak minden második mondatot el kellett harapnia. Túl sok volt a jelentőségteljes elhallgatás. A zenészek viszont elmondhatták például Zorán öccse-forgatókönyvírója Dusán Sztevanovity szavaival: Annyi minden van, amit úgy szeretnél... Hogy mily kevés esélyünk van arra, hogy megtaláljuk a Gyémánt és arany lelőhelyét. S hogy csak magunkra számíthatunk. De ha ez tudatosul bennünk, megértjük a lényegét, akkor talán...
„Oly sok ember nehéz álmokat sző, de a siker árát sokallja ő„ – dúdoltuk a Nagyerdő felé vezető úton. S elkezdtük egymásnak zümmögni Zorán és Dusán Sztevanovity dalait. Később is, vigaszt jelentettek nehéz percekben. Örömet okoztak. S most is, számunkra ők a igaziak. Az egykori Metrós fiúk... Meg „az” Illésék, Omegáék! Zorán! Köszönjük.

•	Nyomtatóbarát változat