A Metró.
Valóságos fogalom. Bent a fal mellett apró asztalok, hangulatvilágítás, kis bárpult. Készülődik a zenekar, mely a legkedvesebb külföldi slágereket mutatja be. Vezetőjük rokonszenves fiatalember, gitáron kíséri kellemes énekét. Egy-két pár táncra készen áll a parkett közepén, a többiek iszogatnak. Feszülten várják a szignált: Negyven mérföld rossz úton. Egymást váltogatják a gyors és lassú dalok, számok, hamar benépesül az üresen hagyott rész.
Hangoskodás nincs, legfeljebb halk beszélgetés, de leginkább – az sem.
Nincs szókincsük? Témájuk? Vagy a zakatoló zene mindennél fontosabb számukra? Igen, inkább ez lehet az ok.
A mellettem lévő asztalnál hosszú hajú, nagyon csinos lány ül, egyedül. Tekintete, és a gyors egymásutánban szívott cigaretták arról tanúskodnak, hogy unatkozik. Kedves arcú fiú lép hozzá, táncolni hívja.
– Nincs kedvem – hangzik a válasz, de aztán felnéz, és mégis feláll, mosolyogva. Ugyanis Joci elismerten a legjobb táncos itt, és a tánctudást sokra becsülik a Metróban.
Figyelem a barátomat és a lányt, mire mennek együtt? Érdekes tanulmány, élménynek is beillik: a lassú számok közben szinte lebegni látszanak, ha gyorsul a zene minden ütemre lépnek, könnyed mozdulatokkal, hihetetlen összeszokottsággal. Lábaik csaknem gépiesen egyszerre mozognak, arcuk átszellemült. Új meg új figurák születnek, mégsem hibázzák el, egyszer sem. Kipirulva ülnek le, külön-külön ismét.
Keresztülvágok a termen, szétnézek kicsit. Vannak itt egyedülálló fiúk, lányok is. Látszik, valami bánatuk, problémájuk van, de azért eljönnek gondolkodni, felejteni, nem mulasztanák el semmi másért. Megszokásból, és ami megmondhatatlan, a mozgalmas, de egyúttal megnyugtató hatású légkör furcsa elegye, vonzereje az, ami idehozza őket. Mindent tudnak, ami a másikkal történik, mégsem tudnak egymásról semmit. Így, ahogy vannak, osztoznak örömben, bánatban, összetartoznak egy kicsit. És amikor vége, szétszélednek, ki haza, ki dolgozni, mások nyughatatlanul bolyonganak tovább az éjszakában.
Búcsúzik egy fiú egy lánytól. Az előbb még vitatkoztak valami csekélységen, most pedig nagy szeretettel csókolják meg egymást.
– Akkor... a jövő héten...
– Lejössz te is?
– Persze, szombaton, hatkor.
– Igen, a Metróban...

•	Nyomtatóbarát változat