Kettős ünneppé nőtt március utolsó napja Zorán Sztevanovity számára. Délelőtt magas kitüntetést, Liszt-díjat vehetett át (a műfajból eddig Koncz Zsuzsa és Presser Gábor büszkélkedhet hasonlóval), s még aznap este énekét, művészetét tizenötezer ember jutalmazta vastapssal a Sportcsarnokban. Amikor leültünk beszélgetni, a hivatalos elismerés s a publikum szeretetének kettőzött boldogsága miatt, arca még mindig megindultságot tükrözött.

– Hol jelölnéd meg helyed a hazai művészetben?
– Nehéz a válasz, hisz tulajdonképpen műfajilag meghatározhatatlan az, amit csinálok. Mindig az vezérelt, hogy olyan zenét játsszak, amely a természetemből fakad, s így természetesnek érzek (csupán az elején jártam a divat útjait). Mindig időtállóbb az, ami belső habitusból születik. Ha valaki punk beállítottságú, úgy hiteles és élvezetes lehet az, amit tolmácsol, de ha egy kispolgár-típus bőrdzsekiben elidegenedésről papol – nincs viszolyogtatóbb, idegesítőbb. Egyébként is minden túlideologizálás csak a popműfaj kárára válik. Az ilyesmi pótcselekvés. Az teszi, aki zenéjében, mondandójában nem tud átütőt alkotni, s így próbálja megtámasztani fércművét. Azért merem kimondani, mert azok közé tartozónak érzem magam, akik megpróbálnak nem „csak" szórakoztatni.
– Hangodból, lemezeidből nyugalom, egyfajta biztonság sugárzik, s koncertjeid atmoszférája is ezt tükrözi.
– Pedig alaptermészetem nagyon is impulzív, robbanékony. Mégsem érzem ellentmondásnak, hisz a színpadon egészen más érzések hatnak át, mint magánemberként. Nem is próbálom meg – ezért vád is ér – „eladni„ magam. Amennyire lehet, természetes eszközökkel „operálok”.
– Menyyire más érzések a színpadiak?
– A magánélet forrongásai a színpadon letisztult, kikristályosodott állapotba jutnak. Még a legnagyobb konfliktus árán születő alkotások eredője is ilyen. Engem is meglep, hogy míg másokat megnyugtatok, addig önmagamat – ha fölcsattanok – a legkevésbé sem tudom lecsitítani.
– Bizonyára elgondolkodták már azon, hogy mi valósult meg eddigi terveidből, művészi elképzeléseidből?
– Összességében boldognak érzem magam, hisz sok minden „bejött", de napjaimra nem mindig mondhatom el. S mégis igazságtalan volnék, ha méltatlankodnék. Nagyobb és merészebb ábrándjaim voltak, mint amik megvalósultak, de azt hiszem, mindig a nagyratörő tervek viszik előre az egyént s a művészetet. Ma valamiféle kiegyensúlyozottságot érzek, s ezt fegyelmezettségemnek köszönhetem.
– Melyek a megvalósulatlan álmok?
– Kitörés a nemzetközi porondra...
– Vajon miért nem sikerült eddig egyetlen popzenészünknek sem?
– Geográfiai elhelyezkedésünknek is biztosan szerepe van ebben, de a sznobságnak is: a világ csak a sztárok dolgait fogadja el, minden mást kétkedéssel szemlél. Na és persze az elvi dolgok (pénz, menedzserszisztéma, szervezeti bürokrácia) ugyanígy nehezítik eshetőségeinket. Rubik Ernő, Rófusz Ferenc, Szabó István – csak a legutóbbi kimagasló sikereket említve – rengeteget lendítenek a rossz előítéletek leküzdésében. Kicsinyhitű lennék, ha letettem volna álmaimról – csak várom a kellő pillanatot.

•	Nyomtatóbarát változat