Az Arany Európa-díjat huszonhatodszor adják át a kiválasztottaknak. Ez az elismerés, amely a könnyűzenei és a közéleti személyiségek díja, Magyarországon eddig nem volt különösebben ismert, pedig van egy magyar, aki kétszer is elnyerte. Mándoki Lászlónak hívják.

– Először 1980-ban kaptam meg, a Dzsingisz kán nevű együttesem vezetőjeként, a Pink Floyd társaságában – mondja a ma Münchenben élő zeneszerző-szövegíró Mándoki. – Őszintén szólva nem örültem túlságosan, jobban szerettem volna, ha a lelkemhez közelebb álló munkáért kapom, de erre akkoriban nem volt lehetőségem. Aztán tavaly, a 2. jubileumi nagydíj ismét az enyém lett, és teljesült a vágyam, hiszen a People című albumomra büszke vagyok. Ott álltunk a színpadon a világ nagy zenészeivel, ünnepeltek bennünket, és én hirtelen arra gondoltam, milyen szép lenne, a 26. Arany Európát a szülővárosomban adnák át, magyaroknak is. Mivel nem szívesen tépelődöm sokat az ötleteimen, azonnal fel is vetettem az ARD Televízió hivatalos embereinek. Jól van, mondták, éppen csak meg nem simogatták a buksimat, amolyan elnéző fensőbbséggel, no igen, zenész, most ünneplik, lehet egy kicsit diliznie.
Mándokit azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja elképzeléseit, elkezdte komolyan szervezni a dolgot. Azzal érvelt, hogy 1994-ben éppen öt éve lesz annak, hogy Berlinben ledőlt a fal, és ez a magyarok nélkül aligha történhetett volna meg.
– Szerettem volna, ha azok, akik ódzkodnak a politikától, s elzárják a televíziót, ha ilyesmiről szó esik, egy olyan műsorban szembesülnének ezzel a történelmi ténnyel, amelyben nem is számítanak rá – folytatta Mándoki. – Nem szabad elfelejtenünk, hogy Európa újrarendeződését kik és hogyan indították el. Ráadásul Németországban az utóbbi években egyre több szörnyű dolog történt, eddig tizennégyen vesztették életüket az idegengyűlölet miatt, és az a döbbenetes eset is megtörténhetett, hogy az amerikai bobválogatott néger tagjait megverték a neonácik az edzőtáborban. Németország jóérzésű emberei fel vannak háborodva, és sok szó esik erről a tévében is, de ezeket a műsorokat meg sem nézik azok, akiknek leginkább kellene. Ezért gondoltam arra, hogy – mint társproducer – nemcsak Magyarországnak, hanem második hazámnak is tegyek egy gesztust. A gálán levetítjük azt a kisfilmet, amely akkor készült, amikor a sok ezer NDK-s menekült elindult...
– Ezt azonban Németországban nem láthatják, hiszen a gála Budapesten, a Vígszínházban lesz...
– Dehogynem, hiszen igazán rangos időpontban, december 30-án 20 óra 15-kor az első német csatornán az egész másfél órás műsort láthatja mintegy 15 millió német!
– Mit szólt Horn Gyula, amikor tudomást szerzett arról, hogy ő az egyik kitüntetettje az Arany Európa-díjnak? Visszautasíthatta volna?
– Természetesen, de ez nem szokás. Ősszel Herzog német államfő tiszteletére rendeztek egy fogadást a kongresszusi központban Budapesten, amelyen én is részt vettem. Varga Miklós szerzeményére írtam egy dalt, a címe: otthonról hazafelé, ezt adtam elő. Akkor már két napja felhatalmaztak arra, hogy felkérjem Horn Gyulát. Elmondtam, hogy Magyarországra hozzuk a műsort, és szeretnénk, ha elfogadná az Arany Európa-díjat. Azt mondta, szívesen, de reméli, hogy ezt nemcsak ő, hanem az egész magyar nép kapja, hiszen nélkülük, nem történhetett volna meg a határ megnyitása, a fal ma is állna.
– Ki adja át a magyar miniszterelnöknek a díjat?
– Eredetileg Kohl kancellár tette volna ezt meg, ám mivel az Európai Csúcsértekezletre készül, a gálán nem vesz részt, csak üdvözlő levelet küld.
Horn Gyula mellett még egy magyar, Zorán is megkapja a szobrocskát, életművéért. A gálán neves személyiségek vesznek részt, Monserrat Caballé, Cliff Richard, Sinead O’Connor, Joshua Kadison, az All-4-One, a 2 Unlimited, Reinhard Mey, Thomas Gottschalk, Erasure, a Lucilectric, a Smokie és a Worlds Apart. A Rolling Stonest az év együtteseként díjazták, őket nem láthatjuk a Vígszínházban, csupán videobejátszáson, ám a többiek mind itt lesznek.
– Ezután abbahagyja a zenei pályát, s felcsap producernek?
– Dehogyis, zenész voltam és az is maradok, ez csupán egy kirándulás volt. És boldogság, hiszen én, aki egy rongyos tornacipőben hagytam el az országot, mégis mindig úgy éreztem, adósa vagyok...

•	Nyomtatóbarát változat