Reggeli Délvilág
1992. június 6. szombat
Zorán
Pedig azt hittük, hogy a legendák nem öregszenek. S lássátok, feleim, szemetekkel: Zorán Sztevanovity ötvenéves. Nem család, nem ámítás, megöregedtünk visszavonhatatlanul. Meg bizony. Mi, aki a hatvanas évek hatalmas lázadásaiban azt sem tudtuk, hogyan csápoljunk a három nagy Illés, Omega, Metró koncertjein, hogyan üvöltsük bele a világba: mi bizony már más életet akarunk, most nézzük egyre barázdáltabb arcunkat a tükörben, sajnáljuk ritkuló hajunkat, s megdöbbenve vesszük tudomásul: a lázadókból nagypapák és nagymamák lettek.
Zorán ötvenéves! Te Jó Isten, sikított föl a hír hallatán hölgyismerősöm, s szemében bizony megcsillant a könny. Ő még emlékszik arra, hány ezer lány (köztük ő is) küldte a szerelmes leveleit a Dohány utcai Metró klub címére, emlékszik a Fehér sziklák minden bódító dallamára, tudja, milyen is az a bizonyos banán, ha citrom ízű, s milyenek a kócos kis ördögök.
Megöregedünk írom le még egyszer, de tudom, ez Zoránra nem vonatkozik. Mikor néhány hónapja Pesten láttam, bizony én is észrevettem, hogy arcán nem kevesebb a ránc, mint tíz éve volt. De láttam utánozhatatlan Zorán-mosolyát", ahogy fogadta ismerősei gratulációját. Igen, valami okból, ünnepre hivatkozva épp köszöntötték akkor is mint harminc éve mindig. Mert Zoránnak valóban ezer oka volt és van az ünneplésre. Egy ugyanis azon kevesek közül, aki három évtizedes könnyűzenei pályafutása során mindig megújulva tért vissza a színpadra, vagy lemezeivel a TOP-listákra. S mindig meg tudta mutatni az új generációknak: ma sem leírható az élmezőnyből.
De ez szinte már közhely. Hiszen nekünk Zorán örök, mint ahogy örök érték marad zenéje is.
Azt énekelte fülünkbe apám hitte! Most pedig annyit üzenünk neki innen a végekről, mi is hittünk, Zorán. Kösz, hogy velünk voltál, s vagy. Boldog születésnapot!
bátyi