– Legújabb albumod szép, szomorú alkotás; szövege megdöbbentően aktuális. Jellemző a korra, amiben élünk, éltünk, a nemzedékre, akiről szól, s nyilván rád is. Javaslom hogy néhány sorát kiragadva, ezek kapcsán beszélgessünk.
– Rendben.
– Szép holnap: „Miféle harsonákra vár, miféle nemzedékre száll? Miféle csillagokban áll, hogy szép holnap vár..."
– Hát igen.. Apáink, anyáink azt hitték, hogy a mi sorsunk könnyebb lesz, és ennek reményében érdemes nélkülözniük. Szóval, a távlati jövő nem tűnt olyan távolinak. Persze minden problémánk ellenére sem lehet összehasonlítani a mi életünket az övékkel; igazságtalan lenne, ha állandóan csak siránkoznánk. Ugyanakkor tény, és ez a lemez más dalaiban is megfogalmazódik, hogy a nagy reményekből kevés valósult meg, illetve sok olyan dolog nem valósult meg, amiben nagyon bíztunk.
– A ti nemzedéketek is úgy indult, hogy megváltja a világot. Kijavítja az elődök hibáit: megszünteti az elvtelen tekintélytiszteletet, a megalkuvást, a szokások kritikátlan követelését...
– ...és azt, hogy dogmákkal takarva a sorozatos tévedéseket végül is megbocsátható ballépésekké szelídüljenek.
– Mi valósult meg ezekből a „generációs" álmokból? Jobb körülmények közt vagytok kevésbé boldogok?
– Valahogy így is lehet fogalmazni. És úgy is, hogy az ember mindig többre vágyik, mint amit egy tárgy jelent. Leginkább arra, hogy a huszadik század gyermekének érezhesse magát, hogy minden vívmányának, a haladásnak, a szabadságnak és egyéb, sokszor csak pátosszal emlegethető folyamatnak, eseménynek részese legyen... Ezek voltak azok a vágyak, amelyek sosem fogalmazódtak meg szó szerint, csak valami „szép jövő" képeként... ezzel szemben elszomorít, hogy ma ennyi komor arcot látok az utcán, hogy ennyire kíméletlenek, durvák vagyunk egymáshoz, és nemhogy kulturálódott ez a nép, hanem sok mindenben éppen visszafelé fejlődött. Igazi nagy értékek kezdenek veszendőbe menni, mert nincs időnk, alkalmunk, pénzünk színházba járni, olvasni, filmet nézni, zenét hallgatni.
– Dusán szövegeiből az is kiderül, hogy a jövő ígéreteinél csak a múlt bizonytalanabb. „Változik egyre a múlt, bajba kerül, aki jól tanult... Hát hányféle múlt van?"
– Ebben azért van egy adag gúny is, de nem véletlenül. Gondolkozz el, hogy a történelmünkről alkotott felfogásunk hányszor változott már meg? Ebből eredően: aki úgy viselkedett, ahogy megtanulta, gyakran konfliktusba került környezetével vagy saját magával, csupán mert valamiben nagyon hitt, és elfogadta, őrizte azokat a nézeteket.
– Mindenkinek van magántörténelme is. Te szintén megtanultál egy-két dolgot, hittél bennük, és feltehetően sajnálod, hogy ezek közül sok nem úgy alakult, ahogyan leírták, ahogyan tervezted...
– Nem vagyok frusztrált lény, és ritkán kellett akaratom ellen cselekednem. Ez abból is ered, hogy mióta az eszemet tudom, szabadfoglalkozású vagyok, ami fontos tényező gondolom, egy vállalati hierarchián belül sokkal nehezebb teljesen önállónak maradni. Ez az egyik oldala az ügynek. Másrészt viszont gyerekként rengeteg ellentétes hatás ért, és azok egy nagy részében hittem. Sőt, az egészben az a pláne, hogy megéltük, amiről énekelek, s nem apáink meséiből tudunk róla; a mi nemzedékünk, bár gyerekfejjel, de részese volt annak a kornak, amit ma „ötvenes évek"-ként emlegetnek. Abból az időből határozott érzelmi emlékeim vannak, tehát tudom, hogy örültem-e valaminek, vagy utáltam-e.
– Tényleg: Kit ír meg Dusán? Önmagát vagy téged?
– Nincs ez élesen szétválasztva. Biztos, hogy többségében saját élményeit teszi bele a dalokba, de mivel testvérek vagyunk, s a felfogásunk, az életpályánk hasonló, ezek akár velem is megtörténhettek volna.
– Ám aki ír, személyesen is közölni akar olykor valakivel valamit. És Dusánnak van egy ilyen lehetősége.
– Nem hagyja ki...
– Ezek szerint gyakran üzent általad?
– Igen, és sokszor azonosítanak vele.
– „Hosszú autókban vártak rád" – írja Dusán a Szép Júliában. Nem modern, nem gyönyörű, hanem hosszú; ez adja vissza talán legjobban az ötvenes-hatvanas esztendők fordulójának hangulatát.
– Igen, a hosszú autó volt a jó autó... Dusán nagyon érzi ezeket. Mindig el is ájulok azon, hogyan tud ilyen tömören fogalmazni; minden benne van egy szóban.
– Térjünk vissza a színtiszta jelenbe: Uram, a dolgok rosszul állnak.. „Mégsem vagyunk feljövőben, már felfelé is van határ."
– Ez tényleg egy direkt politizáló dal. Lefelé nyitva minden, fölfelé zárva; a fejlődésünk felül limitált, de azt senki nem mondja meg, meddig csúszhatunk lefelé. Még a létminimum sincs meghatározva...
– Meneküljünk inkább a magánélet szféráiba. „Te semmit sem változtál, csak máshoz vagy hűtlen már..." Ebben némi öniróniát, és csendes szomorúságot érzek. Mindenki őriz a szívében valakit?
– Szerintem mindenkinek megvan az a néhány intim emléke, ami végigkíséri életét. Az ugye, klasszikus, hogy az ember nem felejti el első szerelmét, még ha ritkán gondol is rá. És vannak, akikre más okból, másképpen emlékezel. Akadnak ilyen periódusok. Sok múlik azon, milyen környezetben, milyen élethelyzetben jött létre egy kapcsolat. Szóval, nemcsak a szerelem foka vagy minősége dönti el, hogy ki marad meg sokáig vagy végleg az ember életében.. Gondolj bele: nem mindegy, hogy valaki egy ostrom alatt egy háborúban lett-e valakibe szerelmes, vagy pedig teljesen sima szituációban találkoztak.
– „Nem kell mindig...„ Ez már korántsem csak a szerelemről szól. „Nem kell mindig enni sem, nem kell mindig élni sem.”
– Gondolkodtunk, feltegyük-e ezt a dalt a lemezre. Végül is mi, személy szerint nem élünk rosszul. Ám többről van szó, mint az anyagi jólétről. Nem csökkenthetjük igényeinket a végtelenségig. Egy-egy dologról látszólag könnyen lemondhatunk, de ha ezek láncot alkotnak, már az élet minősége változik meg. És ez mindenkit érint.
– Akárhogy is: nem szökhetünk meg történelmünk elől. Az Örökség lehetne akár a címadó dala is.
– Ebben Dusán megint valami lélegzetelállítót produkált. „Néhány elsiratott ember igazát, és a hatalmunktól elszáradó fát; s annyi mindent, mi nem változik még, és a kérdést, hogy mitől lenne szép? Ennyit hagytak ránk, ennyit bíztak ránk..." Annyi minden benne van ebben a sorban: a tévedések, a bűnök, és a figyelmeztetés; hogy nem csinálhatjuk ismét rosszul.
– Belgrádban születtetek, nyolcéves korodban költöztetek Magyarországra; egy szót sem tudtatok magyarul. Édesapádat elítélték a Rajk-per egyik utóperében. Nehéz lehetett akkoriban megszeretnetek ezt az országot. Miért maradtatok itt?
– Benne van az egész családban: ha egyszer letettük valahova a fenekünket, egészen ott vagyunk. Talán azért is mondhatom nyugodtan, hogy magyarnak érzem magam; de bármikor Belgrádba megyek, rettenetesen megdobban a szívem. Szoktam mondani, mert nem tudok jobbat: amikor magyar csapat játszik jugoszlávokkal, mindig a jugóknak drukkolok. Ilyen apróságok megmaradtak, ám belénk ivódott valami, ami teljesen eluralta a lényünket, s ezt nem is lehet racionális módon megmagyarázni.
– Felvethettem volna úgy is, hogy Dusán, akinek két anyanyelve van, így tud, így hajlandó magyarul írni, te pedig énekelni. Ti a helyről beszéltek, ahol éltek; világosan, józanul, s nem valami zavaros ideológia köntösébe bújva.
– Örülök, ha így látod. Sosem gondolkodtam, mitől van, hogy van és miért van. Egyszerűen így jött.

•	Nyomtatóbarát változat