A mellettem álló lánynak elkalandozott a színpadról a tekintete. Nevetett. „Nézd, hogy énekelnek az öreglányok!" Persze dalolt az egész publikum, benne a nálunk bő tízessel idősebb ötvenesek is. Kívülről tudtuk az egész repertoárt. Istenem, ma már többet felejtünk, mint tanulunk, de ezek a dalok valahogy megmaradtak bennünk. Ha nevetünk, hát saját magunkon, ha sírunk, önnön tinédzserkorunkat temetjük; pont amikor föltámadott. Szombaton beszálltunk a Metró nevű időgépbe, visszarepültünk közös múltunkba.
Meghatottan ringott, táncolt, tombolt a Budapest Sportcsarnok. Mi fáj? – kérdezték Zoránék. Mi fájna? A száguldó esztendőkAz édes évek. Hol vannak ma már?. Amikor az is kérdőjeles, voltak-e egyáltalán. Persze, hogy voltak. Tanúk voltunk erre mind, akik ott voltunk szombaton. Különben miért emlékeztünk volna önfeledten. Pár csepp méz? Igen, talán ennyi volt ez az este, kiszakítva térből és időből, azazhogy éppenséggel belehelyezkedve – saját időszámításunkba. Valami újat szeretnék? Kösz, fiúk, hogy ezt a számot éppenséggel nem játszottátok. Ezúttal a régi volt kedves a szívemnek. Pontosabban: az enyémnek is.

•	Nyomtatóbarát változat