Ha közel ezer ember együtt énekel egy dalt..., ami pedig nem Himnusz (vagy talán mégis az?)..., „Apám hitte...„ „Nekünk a holnap lesz majd szép...”, „Hány perc az ünnep?"
És hány perc a taps?
A szatmárnémeti Zorán-koncertre nem mindenki kapott jegye. Nemcsak Szatmárnémetiből, de messzebbről: Nagybányáról, Nagykárolyból is eljöttek azok,a kiknek ezek a dalok az ifjúságukat jelentik. Akiknek tinédzser-eszményképük volt ez a ma már kissé szürkülő hajú, szemüveges, elegáns és nagyon kedves úriember.
A fiatalok számára, akik a koncert után aláírásáért tülekedtek, ZORÁN csupán egy nagy név, egy budapesti énekes-sztár, szüleik bálványa. De nekünk, a mai negyvenes-ötveneseknek ő „A„ Zorán. Mindmáig megfoghatatlan, mítosz és legenda. A Metro zenekar óta, az első táncdalfesztivál óta, a „Mi fáj, gyere mesélj”, a „Régi kép, szobrok„, a „Fehér sziklák” óta...
Harminc éve vártuk, hogy szemtől szemben láthassuk. És most eljött. Nem is egyedül, egy egész kis csapattal. És énekelte nekünk azokat a dalokat, amelyeken felnőttünk. Amelyeket hallva újra tizenévesek lettünk. Mint azok a gyerekek – talán a mi gyerekeink, netán unokáink –, akik szintén ott voltak.
Nagymama korú hölgyek szemüket törölgették, elérzékenyülten. Tisztes apukák és anyukák tapsolták dagadtra tenyerüket. Persze, voltak olyanok is, akik mást vártak.
A terem jéghideg volt, a hangulat forró. A közönség a végén egyszerűen nem akart hazamenni.
Hány percig tartott a vastaps? Tán fél órán át. Hányszor hívtuk vissza a színpadra (és vissza is jött...)? Senkinek nem jutott eszébe az órát nézni, számolni a ráadásokat.
S hogy „Mi is kéne még? Nekünk talán...", hogy máskor is jöjjön még el hozzánk. Mert ide hazajön. És – mint maga is mondta – ne megint harminc évet kelljen rá várnunk.
„Talán egyszer még lesz folytatás..."

•	Nyomtatóbarát változat