A dolognak szigorú koreográfiája volt. Az osztály érték- és tekintélyviszonyait finoman átszőtték és meghatározták az együttesekhez fűződő érzelmek. A Szöcske, a Bübül, a Nyau, a Doyle meg én egyértelműen Illés-pártiak voltunk (a lányok ez ügyben nem számítottak, bár az Ica meg a Maszi – úgy is mint első szerelmek – velünk tarthattak a helyét sűrűn változtató Illés-klubba). Az Omegásokkal még szóba lehetett elegyedni, bár a mértéktartóbbak, a józan ítéletűek nem exponálták magukat ily módon. Később jött az LGT, és ezzel véget is ért történetünk: volt, aki nem tudta vállalni a későbbi együtteseket, és volt aki minden addigi vonzódását elfelejtette Presserékért. (Működött még hasonló súllyal a Beatles-Rolling- választóvonal, de az más léptékű volt.) Nekünk már a Metró is félig-meddig mítosz volt: messzehíres Dohány utcai bulikról tudtunk, egy-egy jó Metró-számot mi is átvettünk, de „élőben" már nem láttuk Frenreiszéket.
Mi még akkoriban kezdtük ezt a műfajt, amikor farmerviseletünk miatt az Ifi Parkból szó nélkül kidobtak minket a Szöcskével, igazgatóhelyettesünk pedig az iskola kapujából zavarta a Doylét a legközelebbi fodrászhoz, az előírásosnál (?) hosszabbnak ítélt sérója (fejszőrzete) miatt. Szép kor volt. Csak nehogy visszatérjen.
Egy kérdésben egyezett ez a társaság: becsülte az igazi tehetséget vagy legalábbis azt, amit ebben az életkorban annak érzünk. Ezért nem is vitatkoztunk soha azon, hogy Illés Lajos, Presser Gábor, Schöck Ottó, Dusán kiemelkedik tehetségével, a zene, amit írnak, kell nekünk. Ebben a tehetségsorban már nekünk is jobbára csak legenda volt a Metró. Megértettük azt, aki járt a Dusán-Zorán-Schöck-Frenreisz-Brunner-féle klubba, bár meg kell mondanom, Zoránék számai közül legjobb esetben is csak négy-öt ütötte meg azt a mércét, amit a mi „közízlésünk" állított.
Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy eljussak odáig, hogy szeretem azt, amit Zorán Dusánnal alkot. Lehet, hogy ez már az öregség. Én, az öregember, jobban szeretem a mai Zoránt, mint szerettem annak idején a fiatalt. Zorán – különösen két utolsó lemezével – kevés számú kedvenceim között van, de (talán ezért is) féltem ettől a megkésett búcsúkoncerttől. Volt-e és főleg van-e akkora hitele az egész Metrónak, a régi számoknak, mint amilyet Zorán hosszú évek során megszerzett magának. Most: újra itt van a nagy csapat (az egyik), az Illésék néhány évvel ezelőtti összeállítása után (és az LGT májusra ígért összeállítása előtt) Zoránék is megmutatják, mit nem kaphatnak meg már soha az utánunk jövő generációk. Nos hihetetlen hangulata volt ennek az estének a Budapest Sportcsarnokban. Tizenháromezer lelkes, különböző generációkat képviselő közönség gyűlt össze, s igazi nosztalgiaestté emelte koncertet. Olyan hangulatot teremtett ez a tömeg, hogy a gyengébb (gimnazistakori meghatározásunk szerint: nyálasabb) számok is – Fekete Pál... – lelkes fogadtatásra találtak. De nem csak nosztalgiáról volt itt szó: jól szerkesztett és gondosan kivitelezett, profi színvonalú koncertet kaptunk. Zorán ma sokkal jobban énekel, mint a Metró idején: megtanult bánni a hangjával (ez különösen a koncert TV-adaptációjában volt szembeszökő, ahol régi felvételről bejátszották a Mi fáj –t, aztán hallhattuk-láthattuk, hogyan énekli ezt a számot most Zorán!) Az utolsó harmadban aztán jöttek a nagy számok (Ülök egy rózsaszínű kádban, Kócos kis ördögök voltunk), és Zoránék életük egyik legnagyobb sikerével vonulhattak le a színpadról.
Azt adta a Metró ezen az estén, amiben oly kevés részünk van manapság: jól érezhettük magunkat együtt, örülhettünk a zenének és egymásnak. Semmi többet. Nem volt ezekben a számokban annak idején sem politika és ideológia; sőt, annyira csiszoltnak sem éreztük őket, mint Illésék slágereit. Ma mégis össze tudtak bennünket hozni, néhány órányi boldogságot tudtak lopni életünkbe. Kár, hogy csak egyetlen estén át tartott.

•	Nyomtatóbarát változat