Zorán a magyar beat egyik megteremtője, a Tschin Bumm munkatársával, Kecskeméti Anikóval beszélget múltról és jelenről.

„Zorán, Te vagy az Isten”. E szavakkal firkálták tele a házak falait a 60-as években a lelkes rajongók.

– Zorán, Te a beatzene hazai meghonosítói közé tartozol, neved fogalommá vált, és napjainkban is az egyik legnépszerűbb előadó tudtál maradni, akit milliók kedvelnek. Pályád viharos sikerek közepette a Metró együttessel kezdődött. Miért oszlott el a legendás banda?
– Ma már a dolog egyszerűnek tűnik. A zenészek saját elképzeléseiket akarták megvalósítani és ez teljesen különbözött a Metró közismert zenei stílusától. Ráadásul a tagok sorra cserélődni kezdtek és ezt komoly lelki megrázkódatásnak éreztem. Biztos, hogy ezek az események valamit kiöltek belőlem, ami beindított egy erjedési folyamatot, és ez később a zenekar végleges megszűnéséhez vezetett.
– Kényszerűségből lettél énekes-gitár szólista?
– Részben igen, de a gondolat éveken át érlelődött benne. Szerencsés is voltam, hiszen Presser Gábor már jó ideje bíztatott a teljes önállóságra. Aztán a Metró feloszlása után, a külső és belső körülmények hatására, teljesen indifferens módon megbeszéltük, hogy Presser csinál nekem egy lemezt. A sors aztán úgy hozta, hogy a zenéhez, mint ahogy a Metró együttesben is, Dusán írhatta a szövegeket.
– Milyen érzés volt először zenekar nélkül kiállni a színpadra. Nem féltél?
– Az első alkalommal leírhatatlan perceket éltem át, hiszen a banda számomra pont úgy mint minden zenész számára tökéletes biztonságot, egy úgynevezett védőburkot jelentett mindig. Ez egy csapásra megszűnt. Nagy szerencsémre a társak nélküli kiszolgáltatottság érzésétől megmentett a kezemben lévő hangszer, amely támaszom volt a „bajban”. Azt hiszem a gitárt már sohasem tudnám letenni a kezemből.
– Könnyen elfogadta a Presser-Dusán szerzőpáros dalait?
– Presserrel főleg kapcsolatunk elején voltak vitáink. De nem összeveszősen, abszolút építő jelleggel. Gábor fantasztikusan érzi és tudja, hogy mi kell nekem, még akkor is, ha esetleg az adott pillanatban nem értek egyet vele. Dusánnal együtt nőttünk fel, amiről ő ír, akár magáról, rólam, vagy éppen a világról, az sem áll távol tőlem. Előfordul persze, hogy egy-egy szövegfordulat nem tetszik.. Dusán már megszokta a „rigolyáimat”, ilyenkor zokszó nélkül kijavítja a sorokat. A teljesség kedvéért hozzátenném, születtek már olyan nóták is, amelyek nem az én életstílusomat, világomat tükrözik. De időnként szükség van rá, hogy az előadó belebújjon mások „bőrébe” is. A szerzőknek is szükségül van erre a lehetőségre.
– Apropó szerzők. Sosem érezted azt, hogy neked több zenét kéne szerezned? A hangszer ismerete egyfajta önkifejezésre ad lehetőséget, amivel élni kell.
– Az a tény, hogy gitározom számomra nagy előnyt jelent. Természetes az is, hogy annak egyéni, zenei elképzeléseim, melyeket meg is valósítok. Bennem még mindig uralkodik egyfajta csapatszellem, ami befolyásolja a készülő albumok összetételét, és ezek között az új, készülő dalok között legalább negyed részben a saját szerzeményeim is ott vannak. Ha úgy tetszik szemben más kollégákkal, én nem vagyok teljesen kiszolgáltatva a szerzőknek. Együtt dolgozom velük.
– Mennyire zavart az a sok élcelődés, és jópofáskodás, ami a jellegzetes énekhangod miatt, eleinte, szinte állandóan napirenden volt?
– Ahá, az orrhangomra gondolsz! Egy időben Hofi fő száma voltam. Azonban minden humort félretéve, őszintén, kezdetben nagyon bántott. Aztán rájöttem, mennyire fontos is ez az image szempontjából. Nyugaton a szó szoros értelmében a producer az orromra koppintott volna, mondván, téged így szoktam meg, ezen ne változtass! Ez az adottság azonban nem hagyott nyugodni, bár változtatni nem akarok rajta, képezem a hangom és kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is énekórákat veszek Sík Olgától.
– Emlékszem annak idején a Metróban, de közvetlen utána is a dalok többségét magasabb lágéban énekelted. Ma viszont másként szól a hangod. Mi ennek az oka?
– A zenekar az más volt. A bandában egyszerre több elképzelésnek kell érvényesülnie, hiszen ettől válik speciálissá a hangzás. Abban az időben általánosan az volt a törekvés, hogy mindent a hangterjedelem felső határán énekeljünk, ami csak kifért a torkunkon. Ez persze teljesen hamis elképzelés volt, mert ettől nem szóltak jobban a nóták. ma már mindent másként látok. természetesen időközben a hangom is mélyült, de ezzel együtt úgy érzem, így sokkal emberibb, melegebb a hangzás, és jobban érzem magam, hogy így mélyebben, természetes lágében énekelek.
– Miért politizálsz a dalaidban?
– Dusán és én a politikával sokat foglalkozó közegben nőttünk fel. Hisz apám diplomata, majd újságíróként aktívan részt vett a magyar közéletben. Így mindig volt min vitatkozni. Na persze, most mondhatnád, mikor elkezdtünk muzsikálni, egészen másról énekeltem. Valóban, az ifjúság boldog életörömében nem érdekelt bennünket annyira, hogy mi történik körülöttünk a nagyvilágban. De ez a felhőtlen korszak nem tarthatott sokáig.
– A Rákóczi kiadó gondozásában hamarosan megjelenő nagylemezed már címében is arra utal, hogy elfordultál a nagy politikától?
– A politika és az erkölcs együtt és külön-külön is meghatározza mindennapi létünket. Az „Élet dolgai” című LP egy kicsit a mai magyar morális állapotokra is szeretné felhívni a figyelmet.
– Miért kellett négy évet várni az újabb lemezre?
– Ennek nincs semmi konkrét oka. Úgy éreztem, ezt nem lehet siettetni, se elodázni. Az a jó, ha a nyomás minden oldalról egy időben, magától értetődően jön. Ezt ne úgy értsd, hogy tüntetés van az ajtóm előtt! Csupán egy új lemezt mindenkinek egyformán kell akarni, melyhez a külső körülményeket és a nélkülözhetetlen feltételeket is meg kell teremteni.
– Koncertjeidet minden korosztály szívesen hallgatja, szerinted miért? Van ennek valami titka, amit csak ennyi színpadon eltöltött év után tudhat az ember?
– Sohasem volt szándékom egy bizonyos rétegeket megcélozni. Őszinte akarok maradni, és ez kortól független. Hát ennyi a nagy titok.

•	Nyomtatóbarát változat