Sok tizenéves számára az első szerb nyelvlecke így szól: a legtöbb szerb név „ity"-re végződik. Ezt az első leckét már több mint két évtizede kapják a magyar Sztevanovity Zorántól, aki öccsével, Dusánnal együtt a magyar beat-, pop- és rockzenei élet meghatározó alakjává vált.

– Hogyan kezdődött magyarországi életük? – kezdtem a beszélgetést.
– Nehéz lenne röviden elmagyarázni – fogalmaz lassan, megfontoltan Zorán –, legyen elég annyi, hogy az akkori bonyolult politikai helyzet következménye, hogy itt vagyunk. Legszebb emlékeim természetesen a családommal kapcsolatosak. Anyukám szerb népdalokat, gyermekdalokat énekelt, a papám harmonikával kísérte, gyakran együtt énekelt a család. És emlékezetes marad az a karácsony is, amikor életem első hangszerét, a tangóharmonikát megkaptam. Már iskolás voltam, amikor öcsémmel a szomszéd tanárnőhöz zongoraórákra jártunk. Mivel a harmonika is billentyűs hangszer, nem ment nehezen. Sokszor ült össze a család egy kis házi muzsikálása, ami számomra pompás szórakozás volt, hiszen ekkor már döntöttem: műszaki pályára megyek.
– Ne siessünk ennyire, maradjunk még a kis Zoránnál.
– Lakásunkhoz közel volt egy grund, minden szabadidőnket ott töltöttük. A környékbeli gyerekekkel birtokolhattuk a mai lágymányosi lakótelep szinte egész területét. Együtt szerveztük életünket, melynek fontos része a biciklizés volt. Kész kerékpár-zsonglőrök voltunk: szélsebesen száguldoztunk, remekül hajtottunk hátrafelé is, és sokszor azt is kipróbáltuk, hányunkat bír el a gép.
– Mivel foglalkozott még szívesen?
– Rengeteget fociztunk, bogarakat hajkurásztunk, télen pedig korcsolyáztunk. Sűrűn jártunk a ma is működő Fővárosi Művelődési Ház mozijába. Sokszor lógtunk be, a jegyszedő nékik ismertek és beengedtek minket. Máskülönben nem láthattam volna annyiszor a Királyasszony lovagját. Gerald Philipe nagy hatással volt rám, de a női főszereplő, Gina Lollobrigida még inkább. A többszöri filmélmény után mindnyájan beleszerettünk.
– Sokszor használ többes számot.
– Ez azért van, mert Dusánnal mindig együtt voltam, de rajta kívül a háztömbbeli gyerekekből verbuválódott kis csapattal is. Nem volt könnyű a nagymamámnak beterelni bennünket, szerbül kiabált az ablakból, s bizony sokszor kellett megismételnie, míg végre meghallottuk. Barátaink ennyit egészen biztosan megtanultak szerbül.
– Ekkor még nem beszélt magyarul, hiszen öt-hat éves lehetett, amikor Magyarországra érkeztek.
– A gyerektársaságban gyorsan tanultunk. Természetesen nem annyit, hogy az az iskolához is elegendő legyen. Magántanulóként kezdtem a pomázi szerb iskolában, ahová hetente egyszer vittek el a szüleim. Később a Gorkij iskolába kerültem, ott tanították a magyar nyelvet is. Szerettem ezt az iskolát, mert hagyományosan közösségteremtő, közösségcentrikus volt. Itt kezdtem először zenélni. Már számtalanszor megpróbáltam felidézni, de eredménytelenül, hogy hogyan került hozzám egy dobozos gitár. Egyszóval szert tettem gitárra, amellyel az esti tábortüzes kirándulásokon énekeltem iskolatársaimnak.
– Még ekkor sem gondolt zenei pályára?
– Eszembe sem jutott. Elektromérnök akartam lenni. Aztán változott a helyzet, s ami biztos életcélként lebegett előttem, az maradt a hobbim. A zene mellett ma is a műszaki dolgok érdekelnek a legjobban, sőt azoknak egyik legkorszerűbb ága, a számítógép. A számítógépes játékok – köztük a saját programjaim – hatására gyermek lettem újra.

•	Nyomtatóbarát változat