Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Magyar Hírlap
1992. április 3. péntek

Kócos kis ördögök

A hetvenes évek nagyon jó időszak volt. Akkor ment tönkre az ország, akkor adósodtunk el, és mindenki baromi jól élt. Így nyilatkozott lapunknak a közelmúltban egy sikeres férfiú.

A hatvanas évek is baromi jó volt. Akkor volt az ország a legnagyobb letargiában, és akkor derült ki újra, hogy a szabadságvágyat nem lehet elfojtani. Az új nemzedék az ötvenes években a focimeccseken, a hatvanas években a klubokban és a koncerteken ordította ki magából a feszültséget.

Sajnálom, hogy nem jutott eszébe senkinek a televízióban, hogy a Metró-koncert felvételről való közvetítése kapcsán levetítse a teljes Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmet. Föltehetőleg nem semmisítették meg, bár az 1969-es anyagok állítólag már túlestek néhány selejtezésen. Ez a Kovács András-tévéfilm akkora ügy volt akkoriban; alighanem bebiztosította magát az archívum egyik első osztályú, pormentes fiókjára. De hogy miért is volt ügy...?

Az átlagnézők számára főleg, mert láthattak benne valami tilalmasat. Olyan kiátkozott zenészeket, akiknek az ország csücskeibe csak a legendája jutott el, olyan közönségnek tűnő közönséget, amely viselkedésével fittyet hányt mindarra, amit a szocialista erkölcsnek öltözött kispolgári mentalitás elvárt és betartatott.

Vajon Kovács András, a rendező és a filmet akkoriban finanszírozó televízió tulajdonképpen hogyan értékelte a 7-től 10-ig megtűrt extázist? Erre már senki sem emlékszik.

Mégsem azért lett volna jó megnézni a filmet, hogy jól leleplezhessük a múltat. Inkább, hogy felidézhessük akkori világunkat.

Az a helyzet, hogy én Illés-jelvényt hordtam. Metró-jelvényt akkoriban azok hordtak, akiknek a szellemi utódai nemrégiben még a diszkókat járták. A metrósok adtak magukra, nekik a szüleik eredeti jeanst szereztek, és kissé lekezelték azokat, akiknek még egy árva orkándzsekijük sem volt.

Mostanra persze mindent érvénytelenített az idő, ám még az akkori különbségek jelentőségét is. A színpadon biztosan.

A hajdani nagymenő Zorán testileg-szellemileg kitűnően karbantartott ötvenéves lett, akinek az évek múltával egyre csak nő az előadói hitele. Talán még a népszerűsége is, az ő népszerűsége új minőséget képvisel. Akik Zorán dalait évtizedek óta hallgatják és szeretik, régóta bensőséges viszonyban vannak vele, ez a kapcsolat a közönség és az énekes között szinte olyan mély, mint ami a régi barátokhoz köt.

Ebben persze óriási része van a hajdan édes Dusánnak, aki szintén elnyűvődött kissé, ámde közben korszakos dalköltővé lett. Szövegeinek helyzetjelentése esendő lelkünk bugyraiból általában pontos, sohasem hamis.

A színpadra kisétáló öreg metrósokat már egészen más dolgok érdeklik, mint a külsejük, és a metakommunikációs üzenet saját társadalmi értékükről. Nem viseltek a végső koncertre készített szereplőruhát, aranykösöntyűket és Patek karórát. Farmer, edzőcipő, trikó, zakó. Ahogy a színpadra álltak, úgy ma Magyarországon akárki felöltözhet.

Ennek a Metrónak nagyon is lehetne viselni a jelvényét. Persze, ez a Metró most, amikor beszélünk róla, már nincs is. De nemcsak ezért van abban valami groteszk, hogy a koncert nézőterén olyan sok volt a tizenéves, akik ráadásul kívülről fújták a húszéves slágereket.

Merthogy a középkorúak szégyenkezve nosztalgiáznak, röstellik, de szeretik a hatvanas éveket meg a hetvenes éveket, az magyarázható. Elvégre nemcsak a diktatúra múlt el a fejünk felől, hanem a fiatalságunk is. Ami akkor is abszolút érték, ha amíg tartott, nem is élveztük olyan nagyon.

De a mostani tizenévesek miért nem ebédelnek három hétig, hogy a menzapénzből LGT-koncertjegyeket vehessenek...? És miért a Metró búcsúkoncertjén vágnak üdvözült orcákat?

Azt mondják, hogy CSAK. Maradjunk most ennyiben.

...

Virág F. Éva

Nyomtatóbarát változat