Szokás szerint ezúttal is közöljük azokat az érdekesebb kérdéseket – és a rájuk adott válaszokat – amelyekkel a rádióhallgató közönség Ruttkai Évát, illetőleg Sztevanovity Zoránt megkereste. A műsorvezető Wisinger István volt.
Főként a mai negyvenes korosztály – akik együtt voltunk fiatalok Zoránnal – nagyon szeretné többször látni és hallani. Miért nem szerepel gyakrabban? (Petőfi brigád, Győr)
– Nem szeretnék sem nagyképűnek tűnni, sem, úgymond szerénykedni, de mindent beleszámítva – kapacitásomat, egyéb elfoglaltságomat, a közönség befogadóképességét, igényemet egy színvonal feltétlen tartására – úgy érzem, hogy ennyi belőlem pontosan elég.
Milyen volt a kezdeti stílusa és milyen a mostani? Mi változott Önben és mi maradt meg? (Kós László, Budapest)
– Én úgy érzem – nem biztos, hogy ezt én vagyok a leghivatottabb megítélni –, hogy a stílusom lényegét tekintve jelentkezésemtől a most készülő ötödik lemezig, nem változott. Nem voltak „korszakaim", nem voltak nagy fordulópontjaim, a legelső dalaimtól kezdve a mai napig is vállalom mindazt, amivel kiálltam a közönség elé. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi tetszene, valamennyire büszke lennék, hogy ne volna olyan, amire ma azt mondanám hogy bár meg ne írtam, vagy el ne énekeltem volna, de akkor is, az voltam én, úgy tudtam kifejezni, amit éreztem, gondoltam. Hol jobban, hol rosszabbul, hol csak másként, de alapvetően mindvégig a magam útját jártam. Ami a különbség az akkori és a mai stílusom között, az javarészt annyi, amennyiben én különbözöm akkori önmagamtól. Talán nincs már bennem annyi hit, annyi lobogás, annyi indulat, viszont talán bölcsebb lettem, harmonikusabb, kevesebb az illúzióm, de némileg többet tudok, látok a világból, jobban odafigyelek dolgokra. Mindezt, remélem, pozitív módon jelentkezik munkámban, tisztábban, igazabban tudok szólni általa.
Már tíz éve, hogy azt mondta: egy olyan „dinamitra" volna szükség, mint amilyen a Beatles volt. Van már olyan? Még mindig úgy érzi, hogy kellene? (Műegyetemisták, Budapest)
– Nincs, és kellene. A jelenlegi megállapodottság időszakában vészesen kezd összemosódni a jó és a rossz, kevés az inspiráció, mindenki kényelemre, pozíciótartásra törekszik, biztosra megy. Ahogy annak idején a Beatles berobbanása megpezsdítette a műfaj egészét, nemcsak egy új hang, egy új stílus megjelenésével, hanem azáltal is, hogy maga a jelenség mindenki számára kihívást jelentett, mindenkit, akár elutasítással, akár elfogadással, de megújulásra kényszerített, és ebben végül is polarizálódott az értékes és az értéktelen, úgy talán most is egy ilyen átütő erejű megjelenés felrázná a jelenlegi állóvizet.
Zenekart szeretnénk alakítani, de nem tudjuk, hogyan kell az ilyesmihez hozzákezdeni. Mit tanácsolna? (Amatőrök, Budapest)
– A legőszintébben mondom, hogy fogalmam sincsen. Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy akkor verődtünk össze, amikor még aránylag csekély befektetéssel meg lehetett az induláshoz feltétlenül szükséges hangszereket venni, a mai technikai színvonalon viszont milliós nagyságrendű felszerelés kell. Enélkül esélye sem lehet egy akármilyen tehetséges zenészekből álló együttesnek, hogy akármilyen szintig elevickélhet, és ezzel együtt sincs garancia arra, hogy boldogulni fognak. Az a tény, hogy szinte kilátástalan az elindulni akarók helyzete, nagyon nagy veszélyt is jelent a szakma egészére!
Milyen egy vidéki zenekar lehetősége? Az Edda karrierje, Ön szerint, tipikus vagy kivételes? (Salgó Mária, Budapest)
– A vidéki zenekarok helyzete annyival nehezebb, amennyivel nálunk, a túlzott főváros-centrikusság miatt, nehezebb a vidéki színészé, énekesé, sportolóé. Az Edda esetére az a válaszom, hogy is-is. Tipikus, mert sokkal kacskaringósabb utat kellett bejárniuk, sokkal több nehézséggel kellett megküzdeniük, annyiban pedig kivétel, hogy volt tehetségük, eltökéltségük, keménységük, hogy áttörjék a falat és eljussanak az élvonalba.
Milyennek tartja a könnyűzenei kritikát? Odafigyel rá, változtat valamit egy-egy kritika hatására? (Ivánka László, Szolnok)
– Figyelnék, csak sajnos nincs mire. Pedig szükség volna olyan kritikus egyéniségre, akinek szavára szakértelme, morális tartása, konstruktivitása okán lehetne adni, mivel nincs igazán visszajelzés számunkra. A közönség reakciója meglehetősen sommás, a szakmán belüli vélemények ilyen vagy olyan elfogultságok miatt nemigen tekinthetők mérvadónak. Ha viszont lenne egy kritikus, aki valóban rá tudna mutatni, hogy mi az, amit esetleg jól csinálok, mi az, amit rosszul, mit kéne elhagynom, merrefelé kéne változtatnom, és ebben érezném a felkészültségét, segítőkészségét, az iszonyúan sokat segíthetne.
Elégedett a zenekarok menedzselésével? (Szász Károly, Budapest)
– Se elégedett, se elégedetlen nem lehetek, mivel ez is olyan nálunk, ami – nincs. Ez a hiány azért is megdöbbentő, mert a gazdasági élet majd minden területén felismerték a menedzselés szükségességét, hovatovább a legnagyobb dicséretnek számít, ha azt mondják egy igazgatóra, hogy menedzser típusú vezető. Nálunk viszont, ahol aztán valóban ordító szükség lenne, rá, legális keretek betartásával nincs mód menedzser alkalmazására. Zenekarvezetők rohangálnak, kilincselnek, tárgyalnak, szerveznek, ám mire többnyire nagy nehezen sikerül kiépíteni a lehetőségeket, addigra már nincs, aki élhetne vele. Az egyéb irányú teendők, az ebből adódó állandó konfliktushelyzet következtében ugyanis vagy zeneileg reked meg vagy morálisan esik szét a társaság. Magam is, tízéves sziszifuszi munka után, azért léptem a szólista pályára, mert egy zenekar menedzselésével járó teendők sokkal több energiámat elvettek, mint amennyi impulzust jelenthetett, hogy egy közösségben zenélhetek.
Az Afrika-koncert halvány utóérzete volt annak a világot megmozgató eseménynek, amit néhány hónapja Londonban és Philadelphiában rendeztek. Miért nem találtak ki valami eredetibbet? (Név nélkül)
– Nem eredetit akartunk kitalálni, hanem segíteni. Semmilyen tekintetben nem akarjuk hasonlítani magunkat az eredetihez, de azért nagyon reméljük, hogy mégis tettünk valami érdemlegeset az éhező gyerekekért.

•	Nyomtatóbarát változat