Az előző héten – a Kihívás napján – a vásárhelyi Petőfi Művelődési Központban – óriási érdeklődés mellett – Sztevanovity Zorán fantasztikus koncertet adott. A színpadról szinte áradt a melegség, a jókedv és a barátság. A műsor első részében olyan régi számok szólaltak meg mint a Menj el, az Így is jó, a Romantika vagy a Vasárnap délután. A második részben az Élet dolgai című lemezről játszott dalokat az együttes. A fergeteges sikerre jellemző, hogy a közönség nem akarta elengedni a zenekart, hatszor vastapsolták a vásárhelyiek vissza Zoránt.

Sztevanovity Zoránnal a koncert előtt beszélgettem.

– A Kihívás napja volt ma. Tett ön valamit az egészségéért?
– Minden reggel sportolok. Ha sportnak nevezhető a szobában elvégzett reggeli torna.
– Sportolt egyébként rendszeresen valamit?
– Igen, még egyetemista koromban szertornáztam.
– Térjünk rá a zenére. Sorozatban rendeznek nosztalgiakoncerteket. Kezdődött az Illéssel, majd folytatódott a Metróval, az LGT-vel, a P. Mobillal, karácsonykor lesz Piramis, és Papp Gyulától tudom, hogy jövő augusztusban lesz Skorpió. Mi az oka ennek?
– Még mindig tere van a régi zenének. Ennek egyrészről lehet örülni, más részről – más szemszögből nézve a dolgokat – lehet bánkódni, hogy nem jött létre valami új, ami ezt a teret kitöltötte volna. Hiába vannak új és feljövő tehetségek, csak nem sikerül. De ez világszerte így van. Nézd meg azokat, akik a hatvanas években tűntek fel. Még mindig ott állnak az élbolyban, fantasztikus gyorsasággal kelnek el a piacon, s ha koncertturnéra indulnak, nem kell aggódniuk a közönség miatt, mert szinte mindenhol telt ház várja őket. Ez egy világjelenség. A hatvanas évek zenéje a mai napig tartja magát. A Beatlest például az újabb és újabb generációk újra és újra fölfedezik maguknak. Úgy látszik, hogy a muzsikánk időtállóbbnak bizonyult, mint ahogy azt mi magunk is gondoltuk annak idején.
– Az utolsó lemezén – az Élet dolgain – nagy hangsúlyt kap az idő, a szerelem az irónia. Mit jelentenek ezek a fogalmak Zoránnak?
– Alapvetően nem állok hadilábon az idővel, ha azzal kapcsolatosan érted az időt, hogy hány éves vagyok. Pillanatnyilag jól érzem magam a bőrömben, s ezt le is kopogom. De ez így van már régóta. Nem úgy tekintgetek vissza a múltra, mint valami Jaj istenem! soha vissza nem térő, hiányérzetet okozó valamire, hanem – éppen ellenkezőleg – valahogy mindig a jelenben érzem magam. Ha egy másik szempontból – az időbeosztás felől – nézzük a dolgokat, akkor kiderül, hogy állati rosszul osztom be az időmet. S ez főleg a magánéletemre áll, ahol rendkívül sok felgyülemlett, elintézendő dolgom akad. És hát emiatt tényleg jó lenne, ha nem 24 óráig tartana egy nap, hanem legalábbis 48 óráig. De azt hiszem, ezzel elég sokan így vagyunk. A szerelemről. A szerelem egy olyan mindent elsöprő érzés volt eddigi életemben, hogy emiatt – ismervén magamat – nem nagyon vágyom arra, hogy a közeljövőben ez valahol is fölbukkanjon, mert – hála istennek – van egy nyolc és fél éves lányom, akit imádok, és egy feleségem, akit szintén nagyon szeretek. Elmondhatom magamról, hogy egy nagyon kellemes házasságban élek, s nem szeretném, ha ezt bárki is megzavarná. Annak idején doppingolt a szerelem, de most vannak más dolgok helyette. Az iróniáról pedig annyit, hogy soha nem azt kell érteni a dalokból, amit énekelek, hanem épp az ellenkezőjét. Az iróniának az a varázsa, hogy az ellenkező értelmet erősíti.
– A pályafutása során kivel vagy kikkel alakult ki a legjobb zenei kapcsolata?
– A magyarok közül – még mielőtt igazán komoly munkakapcsolatba léptünk volna – Presser Gábort tiszteltem és tisztelem a mai napig. Becsülöm egyedülálló tehetségét. Aztán – legalábbis nálam – van egy űr. Inkább külföldieket mondanék, ugyanis itt Közép-Kelet-Európában mindnyájan az angolszász muzsika felé kacsingattunk, és onnan merítgettünk. Legalábbis megpróbáltunk. Így aztán az ott lévő nagy tehetségek fogtak meg igazán bennünket. Meghatározó élményem volt a Beatles, s amikor zenésszé váltam, ha lehet ilyet mondani, akkor jött Paul Simon, a Dire Straits és Eric Clapton. Úgy gondolom, hogy mindenki tudja ebből a pár névből, hogy melyik világ ez. A felsorolt emberek által játszott muzsika mind zeneileg mind szövegileg rendkívül igényes.
– A magyar popzenében érezhető egyfajta kommerszializálódás. Ön hogy látja ezt a folyamatot, mint zenész?
– Ez nem csak a pop- rockzenére igaz. Az utóbbi időben elég kevés olyan irodalmi alkotás, film, vagy más egyéb született, amelyekre már most rá lehetne mondani, hogy az új kor szülöttjeként olyan értékeket képviselnek, amelyek pillanatnyi helyzetünk talaján jöttek létre. Mostanában valahogy hallgatnak a múzsák. Pedig háborúban szoktak hallgatni. Nálunk, a zenészvilágban is ez a helyzet. Nagyon nehezen vágnak bele az igazán tehetségesek ebbe a pályába, inkább másfelé orientálódnak. Ehhez hozzátartozik még, hogy a kiadók csak tuti dologra mennek, ugyanis félnek a kockázattól. Ez pedig nyilvánvalóan a könnyebb ellenállás útvonalát jelenti. Így aztán az a fajta kísérletező kedv, műhely és hangulat, amely egy-egy – eleinte talán még kéknek és zöldnek látszó – alkotáshoz szükségeltetik, most nincs meg. Most abszolút nem látok arra lehetőséget, hogy egy irányzat – amely, mondjuk, az elején még csak szűk réteghez szól – dominánssá váljon. Talán ha elmúlik ez a zavarosban halászás. Ugyanis a mi műfajunkban is rengetegen belevágtak – a nagy pénz reményében – egy-egy olcsó és kommersz zenei vállalkozásba. Ennek az országnak arra lenne szüksége, hogy olyanok kezén legyenek a kiadók, akik szeretik és értik a zenét, és mernek kockáztatni.

•	Nyomtatóbarát változat