A fehér sziklákat is megjárt kócos ördög, akinek Mária csak egy szép női név volt, már régen nem ül a rózsaszínű kádban és a citromízű banán sem a régi. No persze, hogy így van hiszen ezek voltak az édes évek, amelyben egy tiszta vizű forrásnál találkozott egy kisfiú egy kisleánnyal.
Azóta változott a kép és az ízlés. Ma már „,műszerek rajzolnak izgatott görbét, de egyik sem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben!" Ettől függetlenül mindenki tudja, hogy Zorán minden koncerten megmutatja szívét és lelkét is. Mert a belőle feltörő dalok valahonnan nagyon mélyről indulva jutnak a mikrofonba, s onnan a tömeges kiszolgálást biztosító hangfalakba, lemezekre, kazettákra.
Így volt ez legutóbb is a Veszprémi Vegyipari Egyetem aulájában, ahol „Szép holnap című" műsorával örvendeztette meg mintegy nyolcszáz hallgatóját. A Liszt-díjas előadóművész varázsának több forrása is van. Az egyik: szinte minden dala egy megszólítás, amire figyelni kell és gondolni valamire. Elmenni szótlanul mellette lehetetlen. Ebből fakad a másik ok: a szövegcentrikusság. És ki tudhatná a legjobban, hogy milyen ember Zorán, mint a testvére. Dusán valóban olyan verseket ír fivérének, amely ragyogóan illik a művész egyéniségéhez. Nyugodtság, kiegyensúlyozottság, tisztaság. Ezen belül a borúlátás és a bizakodás ritmusos váltakozása teszi olyanná a műsort, amitől a nagyérdemű teljesen belefeledkezhet a zene hallgatásába.
Tulajdonképpen Zorán arról „regél„, amit hallani szeretnénk. S a felfedezés öröme tovább fokozza azt a hangulatot, azt az élményt, amelyet tudatosan várunk ugyan, de semmi biztosíték nincs arra, hogy ez bekövetkezzék. A veszprémi előadáson már a második dal után egymásra talált művész és közönsége. Így a „ritka percek selyemszalagját” együtt tudták felbontani. Amelyet híven tükrözött a dalok kezdeténél felcsendült biztató taps, amit azt sugallta: igen, ezt is szerettük volna hallani.
S miközben várjuk a többit, máris színpadon a vendég, Koncz Zsuzsa. S nem visszaélve a vendégjoggal, Zsuzsa szerény – mint mindig – visszafogott – ahogy szokott – műsora rövid, de így is sugároz, meghat. Azután meghajol. Vastaps. Jó lenne őt is tovább hallgatni...
De nem lehet. Zorán újra a húrok közé csapott, éneke a „Szép holnapról„ szólt. Reménykedően, de nem a háttérben ott a kételkedés is. Mint ahogy a legtöbb új dalban is. S amikor az ember már-már depresszióba esne, jött a meghökkentő kérdés, amelynek néhány sora így szólt „miért sírsz, amikor nem rossz ez a hely, hidd el van még, aki minket irigyel, megvan minden, majdnem minden ami jár, és ha nem is értjük, átvehetjük már”. Ez a gyönyörű ballada hatott talán a legjobban, amely igazi ünneppé tette a hangversenyt, s amelynek végén szűnni nem akaró vastaps még kétszer hívta, kérte vissza Zoránt a színpadra.
A művész repertoárja rendkívül színes. Akár éjfélig is játszhatta volna érzelemgazdag dalait. Ez a műsor sokáig emlékezetes marad, s talán így könnyebb lesz a májusvárás is...

•	Nyomtatóbarát változat