– Csodálkozom, hogy nincsenek régi fotói. Pedig a Metró együttes hőskorából is szívesen közreadtam volna néhány képet beszélgetésünk mellé, az ön hajdani és új rajongói örömére.
A barátságos budai lakás meghitt hangulatú nappalijában adok hangot sajnálkozásomnak, nem túl sikeresen leplezve riporteri minőségemben érzett elégedetlenségemet.
– Nem vagyok albumokat gyártó fajta – mondja fanyar mosollyal Zorán. – Ez különben is a szülők előjoga. S amíg, hál’istennek, élnek a szüleim, nincsen gondom a ládaszámra összegyűlt sok régi képpel, mert a mama már az egészet kezelésbe vette.
– A hetvenes évek derekán született nagy sikerű Apám hitte című számuk után ítélve, hisz a szövegét ennek is Dusán, a testvére írta, igazi, szép gyerekkoruk lehetett.
– Igen, mert a szüleink liberális szellemben neveltek bennünket: hagyták, hogy a vonzalmaink szerint formáljuk az életünket. Még azt is ránk bízták, mennyire tanulunk és mennyire nem. Igaz, erre nógatni sem kellett bennünket, mert mindketten a Műszaki Egyetem hallgatói lettünk. Ám amikor a zene belépett az életünkbe, hosszú távon már nem bírtuk a kettőt együtt, s abba is hagytuk az egyetemet. De előtanulmányainkat, különösen az elektronika terén, a mai napig kamatoztatjuk.
– Ön is Dusán is Belgrádban született. S még gyerekek voltak, amikor az ekkori politikai viharok családjukat Budapestre sodorták...
– Ahol eleinte – ezt csak tényként állapítom meg – külföldinek, idegennek számítottunk. De elég gyorsan beilleszkedtünk, gyakorlatilag két anyanyelvet bírunk. Mert a szüleinkkel a mai napig is szerbhorvát nyelven beszélünk.
– Most is éppen a szerbhorvát területeken zajlanak a legdrámaibb események, onnan érkeznek naponta térségünk legriasztóbb hírei. Miként vélekedik ezekről?
– Jugoszláviával kapcsolatban én nem szívesen nyilatkozom, hisz képtelen vagyok a fájdalmas eseményeket kívülről szemlélni. Szomorú, hogy forrongó világunkban az átalakulások nem mindenütt mennek végbe vértelenül. S az is lehet, hogy jó darabig eltart ez így. Ezt hiszem, csak sok-sok év múlva tudunk majd objektív véleményt alkotni minderről...
– Maradjunk az ifjúkor éveinél. Ön korosztálya jó részének, nyugodtan mondhatjuk a bálványa volt.
– Az ember önmagáról ezt sohasem érezheti. Igaz, nagyon népszerűek voltunk, mert nemcsak egy bizonyos zenei műfajt, hanem egy bizonyos életérzést is közvetítettünk … mi úgy éltük meg öntudatlanul is a hatvanas éveket, mint valami óriási fellélegzést. A hatalom akkor oldódott valamelyest abból a görcsből, amelybe ötvenhatban rándult össze. A beatmozgalom is akkor indult el világszerte, s mi ehhez elég gyorsan csatlakoztunk. Az akkori huszonévesek életében nagy szerepe volt a klubéletnek, az összejöveteleknek, ahol barátságok, szerelmek, házasságok is szövődtek. Táborokra oszlott az ifjú társadalom aszerint, hogy ki melyik zenekart tartotta a legjobbnak, amelyek mellett olyan érzelmi hőfokon voksolt, hogy az ma már alig elképzelhető. Mert azóta a mi műfajunk iparággá, show-businessé terebélyesedet szerte a világon, s a mai fiatalok nemcsak a magyar, de a legdivatosabb nyugati zenék közül válogathatnak, s járhatnak a legnagyobb nyugati sztárok koncertjeire is.
– De mintha az ön által is említett közösségi élet szempontjából ilyenformán elszegényedett volna ez a zenei élet.
– Ezt mindig a jövő dönti el. Mi is csak visszatekintve állapíthatjuk meg, mi volt jó és mi volt rossz. Ma szakmai szempontból könnyebb a helyzet, mert több kiadó, több lemeztársaság van, több helyre mehetnek a fiatalok a zenei anyagukkal. És mert végre nincs cenzúra, bárki bármilyen zenével megjelenhet. Nyilván becsúszik hát sok rossz, érdektelen vagy egyenesen idegesítő is. De végül is mindenkinek jogában áll próbálkozni.
– Csakhogy van itt egy figyelemre méltó jelenség: a fiatalok közül is sokan nem a korosztályuknak megfelelő együttesekhez vonzódnak, hanem a hatvanas évek nagy együtteseihez: önökhöz, az Illésékhez, az Omegához és így tovább.
– Világszerte tapasztalható ez. Mert a bőséges választékba azért mi is beletartozunk. És mert nem uniformizált a fiatalok ízlése, vannak, akik minket választanak. Hogy ennek aztán szociológiailag mi a magyarázata, azt érdemes lenne közelebbről is megnézni.
– Netán összefüggene azzal is, hogy hiányzik a kapcsolatteremtés lehetősége?
– Furcsa dolog ez. Mert hogy ki mit tart jónak, a maga számára elfogadhatónak, az nemcsak ízlés, hanem rezonálás kérdése is. Hogy kit mi érint meg, érzelmileg és értelmileg egyaránt. A mai fiatalok jóval érettebbek, mint mi voltunk huszonéves korunkban, a gimnazista korúak közt ugyanúgy téma a társadalmi élet, mint az ötvenesek közt. És mint minden forradalmi korban, ma is az ifjúság viszi a prímet. Mert ők a legradikálisabbak, a legszókimondóbbak, a legcélratörőbbek. Nézze meg például a Fidesz jelenlétét a Parlamentben. Nem tudom, előfordult-e már egyáltalán valahol a világon, mert a környező országokban biztosan nem, hogy egy fiatal párt, amelyik a fiatalságával operál, tehát azzal, hogy mi fiatalok így és így képzeljük a dolgokat, szóval, hogy egy ilyen fiatal párt bekerült volna valahol is egy parlamentbe. Azért is jó, hogy nálunk ez így van, mert ők azok, akik a legkevésbé kerültek az elmúlt évtizedek befolyása alá.
– S köztünk még nemigen akadhatnak áldozatok sem.
– Valóban. Mert kevés ember tudta azt megúszni deformálódás nélkül, ahogy a hatalom megnyomorította a tudatot, de kitörölhetetlen érzelmi nyomokat hagyott sokakban az állandó frusztráltság is. Talán ezért is állt elő az a szomorú helyzet, hogy azok a generációk, amelyek végigélték az elmúlt negyven esztendőt, annyi mindent vetnek most egymás szemére. Persze nem a vérlázítóan nagy bűnökről beszélek, hanem a mindennapi léthez tartozó eseményekről. Mert hacsak nem volt bolondokházába zárva valaki, vagy nem ült börtönben, tehát aki jelen volt az életben, az sajnos valamiképpen a hatása alá került a helyzetnek, azaz – tisztelet a kivételnek – kisebb-nagyobb mértékben deformálódott.
– Ön szerint a jogi úton történő igazságtétel célravezető lehet az indulatok levezetésére?
– Ketté kellene választani ezeket a dolgokat. Azt, hogy a nép ezt indulatilag mennyire akarja, megfoghatatlannak érzem. Mert senki nem mérte még föl egzakt módon, hogy a tömegek mit akarnak. Egyszerű példát említek: amit annak idején baráti vagy családi körben gyakran elkeseredetten mondogattunk, hogy hű, ha elkaphatnám például azoknak a grabancát, akik nem engedik, hogy külföldre menjek, vagyis eldöntik, milyen rendszer legyen, amikor én azt nem akarom, nos, ennek a fajta sérelemnek nyilván nem lehet jogi hátteret adni. ugyanakkor történtek olyanok, amelyek már jogi elbírálás alá esnek. Miért ingoványos talaj ez mégis? Ahol legitim a hatalom, azaz beleszólása volt a népnek abba, hogy milyen hatalom jöjjön létre, ott legitimek a törvények is. Az előző hatalom nyilván nem volt legitim, hiszen nem úgy jött létre, hogy bárki is szabadon szavazhatott volna. És ettől az összes törvényük, amit alkottak – habár jogilag nehezen támadható! – szintén nem legitim. De ki mondja meg mégis, hol a határ? Olyan kor ez, amelyben nem lehet száz százalékosan igazságot tenni. Egyszerűen ki kell nőni belőle. A nyilvánvalóan köztörvényesnek mondható bűnösök, gyilkosok meg kell, hogy bűnhődjenek. De a politikai döntések jogi megítélésével már gond van. Mert mi van, ha egy következő hatalmi forma a mostani politikai döntéseket ítéli népellenesnek? Ezért azt gondolom, nemzetközi jogi alapon kéne ezeket a kérdéseket végre lezárni, s az emberi jogokat figyelembe véve egyszer s mindenkorra helyretenni ezeket.
– Említette, hogy annak idején a politikai élet hatott a zenei életre is. Ma is így van ez?
– Olyan közvetlen hatása, mint akkoriban volt, ma már nincsen. Akkor a tiltott kategóriából nagy nehezen átküzdöttük magunkat a tűrt kategóriába, de a támogatottba szerencsére sosem kerültünk bele, mert az a műfaj halálát jelentette volna. Ma viszont senki nem akar sem tiltatni, sem befolyásolni, mindenki azt teszi, amit jónak lát. Ez egyszersmind a szélhámosok, kóklerek elszaporodásához is vezetett, hisz akárcsak más területeken, a zenében is sokan hirtelen akarnak óriási pénzeket bezsebelni. Sorra alakulnak az újabb és újabb lemezkiadók, koncertrendező irodák, és sorolhatnám, miközben a felvevőpiac leszűkült. Régen mi úgy jártunk Lengyelországba, Csehszlovákiába, a Szovjetunióba koncertezni, mintha nyugati együttesek lettünk volna, mert hozzájuk képest azoknak is számítottunk. Ma viszont csak Magyarország a felvevőpiac, de már egyetlen lemezt nem lehet eladni sem Prágában, sem Moszkvában. Mert ahogy az iparunkra rászakadt a liberalizált import, ugyanez történt a zenével is.
– Ebben a megváltozott helyzetben ön hogyan találja meg a helyét?
– Nekem szerencsém van, mert tízvalahány évvel ezelőtt áttértem a szólópályára, az egyszemélyes műfajra. S ebben az ember már nem szerepet játszik, hanem önmagát adja. Mondom a magam véleményét, s időnként lemezeket is megjelentettek. És nem kell a pillanatnyi divathoz igazodnunk, jó néhány divatirányzatot átvészeltünk már.
– Igaz a hír, hogy mégis lesz Metró-koncert?
– Hosszú vajúdás után végül is elhatároztuk, hogy március 21-én a Sportcsarnokban megtartjuk. A többiek rég meg akarták csinálni, éveken keresztül én voltam az, aki ellenállt, mert Frenreisz Karesszal mi egzisztálunk a mai napig színpadon. De a három régi együttes közül – Illés, Omega, Metró – mi hagytuk úgy abba, hogy nem volt semmi folytatás. És most újratanulni az összes régi dalt, nem csekélység. De most, hogy komolyabban vettük az ötletet, kiderült, hogy másfél óra bőven kikerekedik abból a repertoárból, amit játszottunk. Ebbe persze beletartozik néhány régi nagy sláger, például a Beatlesektől is, de a mostani, az élet dolgai című szólólemezemről és más lemezeimről válogatott dalok is.
– Mikor járt utoljára a Metró-klubban?
– Nagyon régen. Teljesen átalakították, bevásárlócentrumot csináltak belőle, s az igazat megvallva, nem túlzottan vágyom arra, hogy ilyen formájában
– ?
– Miért ne? Van egy nyolcéves lányom, Szandra, s egy huszonöt éves fiam, aki Amerikában él: a nagy lehetőségek hazájában a nagy lehetőséget keresi. Szandra most másodikos, s olyan iskolába jár, amit maguk a szülők alapítottak. Éppen hatéves volt, amikor a feleségemmel együtt állandóan összejártunk harmincan-negyvenen szülők, akik egy pedagóguscsoport kezdeményezésére ezen az alapítványi iskolán törtük a fejünket. Rogers amerikai pszichológus módszerét tartottuk követendőnek, amelynek az a lényege, hogy az oktatás folyamán minden gyerek megtarthassa saját egyéniségét, és a tehetségének megfelelően fejlődjön. Így a gyerekek mindent csinálnak: kötnek, fonnak, agyagoznak, ez is benne van a tanmenetben. Mit mondjak: nem hittük, hogy könnyű lesz iskolát alapítani, de hogy ennyi nehézséggel kell megküzdenünk, arra mégsem számítottunk. Hála a XII. kerületi polgármesternek, aki befogadta az iskolánkat, mert így lassan mégiscsak gyökeret eresztünk. De megérte, mert a szellemisége egyedülálló. Egyik alapelve például az egymás iránti tolerancia, a másság elfogadása. Az, aminek nagyban is működnie kellene ahhoz, hogy Európát megközelíthessük. Bizony sok ilyen iskolára lenne szükséges az országnak. És ami minden áldozatért kárpótol bennünket: Szandra imád iskolába járni!
– Várható új lemeze a közeljövőben?
– A március 21-i Metró-koncertet lemezre vesszük. S mivel a koncert része a Tavaszi Fesztiválnak, nemzetközi propagandát is kapunk. A koncerten szereplő dalok különben dupla album formájában kerülnek forgalomba.
– Hát akkor viszontlátásra március 21-én, a Sportcsarnokban!

•	Nyomtatóbarát változat