Jó régen lehetett, tán tizenöt vagy még több éve, hogy kitéptem és eltettem egy német újságcikket a világ legjobb újságjainak egyikéből, a hamburgi Die Zeit hasábjairól. A címe: Musik wird wieder schön – A zene megint szép lesz. Ez persze akár egy humoreszk címe is lehetne bármely, a mi huszadikunkat megelőző század polgára számra, aki nyilván röhögve kérdezné: miért olyan nagy hír ez, mi más lehetne a zene, mármint a jó zene, mint szép? A mi századunk zenehallgatója azonban tudja, hogy ez nagy esemény és eredmény ama nagy hangzásbeli forradalom, kaland, majd később gyakran merő zsonglőrködés, a nagy mestereket gépiesen utánzó blöff után, mely matematikává, spekulatív grafikai mutatvánnyá redukálta, mutatós partitúrákban, a zenét. Sokszor idézett, kedvenc példám Schönberg elbocsátó mondata tanítványainak, melyben közli velük, hogy megtanította őket mindenre, amire tanítani lehet, de a szabadságot nem taníthatja meg nekik. Igen, gazdálkodni a szabadsággal, ez a legnehezebb, a művészetben éppúgy, mint a társadalomban, politikában, gazdaságban.
Mi sem könnyebb viszont, mint visszaélni a szabadsággal. Eltanulni a nagy mesterek viaskodva kidolgozott, megszenvedett patentjeit, és „szabadon„ garázdálkodni a dolog felszínén. Küzdelem és belső hitel nélkül. Mechanikusan és spekulatíve alkalmazva, amihez a kezdetek újító mesteri kísérletező viaskodással teli, hosszú utat tettek meg. A századforduló és a századelő programszerű polgárpukkasztásának missziója volt, egy megcsontosodott polgári világképet kellett, a politikai és társadalmi mozgások mellett a maga eszközeivel felrobbantania. Például úgy, hogy a zene ne legyen ”szép". Épp ellenkezőleg. Kitűnő komponista barátom mondta egyszer keserűen: mindegy, milyen a mi zenénk, csak az a fontos, hogy csúnya legyen.
Ámde mi maradt mára ebből a polgárpukkasztó misszióból? Jóformán semmi. Ugyanis, akit pukkasztani kellene (hogy mozduljon meg belülről végre) – az fütyül az egész művészi szférára, nem is tud róla vagy oda sem figyel, tehát el sem jut odáig, hogy pukkasztani lehessen. Legfeljebb a meleg sörrel. Aki viszont pukkadhatna, az nagyrészt elájul a gyönyörűségtől és a magavájt fülű, korszerű sznobizmusától. Ehhez járul még a képzőművészeti műkereskedelemnél nem sokkal kevésbé cinkos, olykor maffiaszerű láthatatlan tőzsde az éppen érvényes áramlatok brókereivel. Eben a közegben kellene elválnia a maradandónak a múló divatopusoktól. Az igazi, nagy modern zene, mindenekelőtt a mindig, minden pillanatában hiteles Bartók rajongójaként mennyi őszinte odafordulásomat, mennyi törekvő órámat rabolta el a kedvszegő spekuláció, az örömtelen blöff!
Ezért téptem ki azt a régi cikket, mely hírül adja, hogy „a zene megint szép lesz". Minthogy – végre – magam is úgy vettem észre, valami változott és változik az úgynevezett komolyzene világában. Nálunk is, itthon, éppen a legkitűnőbbek, újra fölfedezték – a modern kifejezőeszközök birtokában – a dallamot, a matematikától független élvezhetőséget, a zene elem szépségét. Anélkül, hogy visszatértek volna a XIX. századba.
Néhány hónapja két kazetta szól, váltogatva egymást, az autómban, Rubinstein utolsó felvétele, egyik oldalán csupa elragadó Chopin-zongoradarabbal. És Zorán ugyancsak elragadó legutóbbi kazettája, melyben szinte összefoglalja önmagát, mindazt, amit képviselt és megőrzött az évtizedekben. A két kazetta egyáltalán nem felesel egymással, inkább kiegészíti egyik a másikat. Hogy kerül ez most ide?
Úgy, hogy a dolgok és jelenségek, bizonyos szinten felül, összefüggnek. Rubinstein megrendítő lírája és Zorán küzdelmesen megtisztított és megőrzött emberi világképe nagyon rokonok. Ilyen magas színvonalon megszűnnek az úgynevezett – kénytelen vagyok ezt az idétlen kifejezést használni, nincs jobb – komolyzene és könnyűzene közötti határok. Az értéknek, a maga helyén, a maga műfajában, rádiumsugárzása van. És ezt a sugárzás, minden akadály, ellenállás és közöny közepette is, elnyomhatatlan.
Rubinstein, hosszú élete során, világfelfordulásokkal mit sem törődve, zongorázta bensőséges líráját a világnak. Zorán évtizedekkel ezelőtt megszólaltatott egy diákosan tiszta hangot, egy szál gitárral a kezében, erősítés nélkül. És ezt a bensőséges, gazdag magányt, ezt a csendes eszköztelenséget vitte az évtizedekben előre, rendületlenül, fütyülve divatáramlatokra, technikák és eszközök túlhabzására, görögtűzre, színes füstre, lézercirkuszra. Kiáll az emberek elé, és énekel. Világzűr és egyetemes üvöltözés közepette őrzi a melódiát. Megmaradt Zoránnak, egyszersmind a réginek és mindig változó újnak. Mentik a dallam becsületét. Teszi a maga területén ugyanazt, mint a szép zene újrafölfedezésében jeleskedő posztmodern komponisták, Zorán társa mindenben egy nagyszerű komponista, Presser Gábor, aki zongoristaként is roppant érzékenységgel és invencióval muzsikál vele. És Dusán, a testvér, aki remek szövegeiben egyeztetni tudja az igazi vers igényességét a popularitással. Múlt héten a Duna tévé sugározta a magnókazetta alapjául szolgáló őszi koncert felvételét. A zsúfolásig telt Sportcsarnok közönsége lelkesedve, boldogan hallgatta a dalokat, melyek nem általános csacskaságokról szólnak, hanem az ő életükről. Zorán, Dusán, Presser dalolt nekik, és én arra gondoltam: ez a béke itt előképe annak a majdani Kárpát-medencének, ahol az egymásra utalt népek békessége egyszer megszületik.

•	Nyomtatóbarát változat