Az UNICEF 40. évfordulója alkalmából 1986-ban kiosztott díjakat nemcsak az UNICEF-ben végzett tevékenységért adták. Minden országnak feladata, hogy saját gyerekeiért is a lehető legtöbbet tegye akár kulturális, akár anyagi téren. Zorán a Live Aid koncerten nyújtott kimagasló tevékenységéért kapta meg a díjat.

Zoránt, a nagyszerű popénekest nem kell bemutatni a közönségnek, hiszen nincs az országban olyan ember, aki ne ismerné a nevét. A legutóbbi nagylemezét azonban, azt hiszem, egyelőre még kevesebben ismerik. Érdemes meghallgatni, mert nagyon szép. És nagyon aktuális is. A borítóján egy gyermekarc látható. Ettől függetlenül a lemez felnőttekhez szól. Arról, hogy az egész jövőképünkben a gyermek a legfontosabb. Minden, amit most teszünk, az ő életüket befolyásolja majd, ha elrontunk valamit, annak ők a szenvedő alanyai. Szóval csupa olyan dologról szól, ami ma foglalkoztatja az embereket.

– Hát persze – mondja Zorán. – Ha ma két ember beszédbe elegyedik egymással, rögtön arra terelődik a beszélgetés, hogy mi lesz holnap, hogyan lesz a jövőben. A bizonytalanság, a jövőtől való félelem már benne van a sejtjeinkben. Szerintem mindenképpen a jövő generáció perspektívája ma a legfontosabb téma.
– Tervezel a gyereknek is valamilyen műsort?
– Eddig nem foglalkoztam ilyesmivel, most pedig már nem is lehetne lekezdeni. Ez az egyik legnehezebb műfaj, csak sokan lebecsülik. Azt hiszik, hogy a gyerekeknek bármit el lehet adni. Pedig az ő affinitásuk sokkal nagyobb az igazságra, mint a mienk, ezért csak nagyon őszintén és jól szabadna megszerkeszteni egy műsort, hogy az valóban sikeres legyen. Vannak a szakmában jó néhányan, akik ezt régen és nagyon jól művelik.
– Melyik az a generáció, akihez igazán szólnak a dalaid?
– Szerintem a saját generációm plusz-mínusz tíz év. Úgy gondolom, elsősorban ők azok, akikkel közösek a gondjaink és kevesebb szóval is megértjük egymást. A tiniknek valószínűleg nem mondanak semmi fontosat a szövegek, hiszen ők még másképp gondolkodnak.
– A koncertek közönsége mégis heterogén.
– Persze. Egy koncertet megnézni egész más, mint leülni egy szobában és végighallgatni a lemezt. A koncertre zömében a fiatalabb korosztály jön, itt dominál a zene, de a fellépők személyes varázsa, a látvány, szóval sok minden.
– Ma hogyan lehet hatni a művészet eszközével az emberekre?
– Kevéssé. Ma inkább a reális dolgok felé fordulnak az emberek, mint a humán dolgok felé. Sokkal inkább izgatja őket, hogy lesz-e újabb áremelés, hogyan tudnak megélni a fizetésükből és leszerelik-e a rakétatámaszpontokat.
– Tíz-húsz évvel ezelőtt jobban lehetett valamiért lelkesíteni a zenével?
– Igen, mert a hatvanas évek egy forrongó kor volt. Sőt menjünk még messzebb. Ennek a századnak az elején egy sor olyan művész, főleg író élt, akinek adtak a szavára. Súllyal bírtak, sőt ízlésformáló erővel hatottak. Mára ez sajnos megszűnt. Ma nem lehet sehol a világon egy filmmel csatarendbe állítani az embereket egy társadalmi rendszer reformálásáért. Ma az is hatalmas sikernek számít, ha a film élménye után másnap az elárusítónő egy kicsit többet mosolyog. Túlságosan előtérbe kerültek a napi gondok.
– Emiatt viszont kisebb a közönség is.
– Igen, mert egyre kevesebb az idejük és a pénzük az embereknek. De azért remélem, még így is maradnak elegen, hogy megteljen a koncerteken a nézőtér.
– Apropó, koncert. Most indulsz országos turnéra az új nagylemezed anyagával. Kikkel lépsz fel?
– Már egy ideje együtt dolgozom Kern Andrással, úgyhogy ő biztosan a vendégem lesz a műsorban, a többi pedig legyen meglepetés.
– Akkor hát nincs más hátra, mint hogy sok sikert kívánjak az új koncertkörutadhoz. Bizonyára az ÉVA olvasói közül is sokan meghallgatnak és tapsolnak a turnéd során.

•	Nyomtatóbarát változat