Zorán: fiatalkorunk ideálja, a fehér sziklákkal érkező első szerelem a nagy célokat jelképező gyémánt és arany utáni sóvárgás, felnőttes gondolatok, hatalmas érzelmek... Dalai velünk komolyodtak, folyamatosan kísérik az életünket. Remélem, végig.
Hol szüleivel, hol a kislányával tudtam beszélni, míg végre megszólalt a telefonban a jellegzetes, bársonyos hang: elhangzott egy időpont. Aztán közbejött valami – Zoránnak. Újabb telefonálgatások,, időpont-egyeztetés. És végre: igen, vár minket, most még elszalad valahová, de a megbeszélt időpontnál egy órával később már otthon lesz.
A Buda egyik legforgalmasabb csomópontjából nyíló utca egy másik világba visz minket. Lombos fák, halkan suhanó autók, bokros-virágos kertek. Szép kis emeletes épület, kaputelefon, az egyik névtáblán egyszerűen Zorán Sztevanovity. Nyitott ajtó és Fruzsi éktelen ugatása fogad bennünket. Ő egy kis fehér, aprótermetű bolognese, később megtudjuk, az egyetlen kutya, amelyik Zorán allergiáját nem hozza elő.
A házigazda kezet nyújt, bemutatkozik. Zavarban vagyunk. Közvetlensége gyorsan oldja a hangulatot. A „Kell ott fenn egy ország"-ról beszélgetünk. Esztergomban hallottam egy holland gospel-énekdal előadásában. Zorán felvilágosít, hogy az együttes valószínűleg az eredetit énekelte, ami Chris Rea dala. Magyarországon Zoránról híres ez a dal – mondjuk és közben beérünk egy nagy szobába, ahol annyi a bútor, hogy szinte csak oldalazva tudunk egy ülőgarnitúrához elérni.
Zorán pár szóval indokolja a helyzetet, hetek óta lakás-átalakítás folyik náluk, hiába próbálják szeparálni az életterület a munkálatoktól, mindent vastagon lep a por. Egymás hegyére-hátára kerültek a berendezési tárgyak, nehézkesen mennek a dolgok és kicsit elege van már.
A környezet a zsúfoltság ellenére meghitt, hiszen ennek köszönhetjük, hogy rengeteg virág vesz körül bennünket, a beszélgetést pedig egy pinty-házaspár kedves „csevegése" kíséri.
– Nagyon nehéz önt elérni. Mindig ennyire elfoglalt?
– Ez most egy ilyen periódus, szerencsére nem mindig van így. Nem régen volt egy országos turném, ebből a közönség csak azt a közel két és fél órás előadást látja, pedig az csupán a jéghegy csúcsa. Megelőzik a hónapokkal korábban kezdődő, sokszor reggeltől estig tartó próbák, az összes szervező munkát én intézem, beleértve az adminisztratív, a szerkesztői és gyártásvezetői feladatokat is.
– Jó ez így?
– A pályánk elejétől így alakult. Akkor magunknak kellett kitalálnunk mindent, a hatvanas években még senki nem foglalkozott menedzseléssel. Nagyon a nulláról indultunk, és megmaradt bennünk, hogy az ügyeinket mi magunk intézzük. Később rájöttünk, hogy ha néha nem mi intéztük, akkor nem is ment olyan jól. Időt és energiát spórolok meg – nem pedig fordítva – ha nem kell mindent elmagyaráznom és ellenőriznem. Maximalista vagyok, mindennek a helyén kell lenni. Persze vannak segítségeim, például Bakacsi Béla intézi a vidéki turnék helyét és a koncertek nem-művészi részét, de a Budapest Sportcsarnok-beli előadást teljes egészében egyedül szerveztem az időpont kitűzésétől a koncert utáni fogadásig. Szerencsére most már minden számítógépen van, nem olyan veszélyes a dolog.
– Milyen volt a hangulat a Sportcsarnokban?
– Jó volt, hál’istennek „ki volt bélelve a Sportcsarnok", vagyis telt ház volt. Majdnem három órás volt az előadás, ez önmagáért beszél.
– Hobbiról, régen kezdődött barkácsszenvedélyől fogunk beszélgetni, ezért kanyarodjunk vissza a múltba, a gyerekkorba. Jól érzem, hogy egy nagyon összetartó, családszerető családban nőtt fel?
– Igen. Egyrészt a szüleim ilyen természetűek, másrészt apám diplomataként hozta a családját Magyarországra, tehát rokonság és egyéb ismeretség nélkül éltünk, ami bizonyos egymásra utaltságot jelentett.
– Kitől örökölt valamiféle kézügyességet?
– Apámtól nem nagyon, a mamám volt az, aki hozzá mert nyúlni a konnektorhoz. Az egyik szomszédunknak volt egy régi BMW-je, örökké azt bütykölte, a házbeli fiúk örömére. Aztán kaptunk egy Merklint külföldről, ami Magyarországon még ismeretlen volt, amolyan „építsd magad"-játék. Emlékszem, kis elektromos motor is járt hozzá, önjáró dolgokat is lehetet csinálni. Már nagyon korán kezdtük magunk elkészíteni az alkatrészeket, amiket a boltokban nem lehetett kapni, vagy drága volt. Sokat modelleztünk. Akkor még az Ezermester-boltokban voltak kimondottan erre a célra szánt anyagok: pauszpapíroktól kezdve előrajzolás után lombfűrésszel vágható falécek, lemezek. Rendes bordaszerkezete volt a repülőgépeinknek, beborítva pauszpapírral. A propellert befőttes gumival feszítettük, elengedés utána gumi pörgette a propellert, a gép pedig szállt. Gyönyörű hajómodellek kerültek ki a kezünk alól, igen aprólékos munka volt, Svájcban élő unokatestvérünkről neveztük el az egyiket, neki is ajándékoztuk, úgy hívják, hogy Jasna. Vasútmodelleket is csináltunk, síneket lehetett kapni, de az elektromos motort nekünk kellett elkészíteni: ott volt egy vasmag, mellette a drótok. Szorgalmasan tekercseltünk, végül még forgott is! Aztán az első detektoros rádiókat építgettük, később a zenekar erősítőit. Azt hiszem, az embereket legtöbbször a szükség viszi rá arra, hogy elkezdjenek valamit csinálni, amíg lassan szenvedéllyé válik.
– Manapság már sokan nem tudják, mi is volt az a detektoros rádió...
– Ez még akkoriban történt, amikor a rádióamatőrség komoly mozgalom volt. Nekünk volt egy szép világvevő rádiónk, de azért izgatott bennünket, hogy csak úgy a levegőből jön a hang... Lehetett kapni germániumkristályt, a zománcozott huzalt kézzel tekercseltük. Elem, fülhallgató kellett még. El lehet képzelni, hogy mekkora élmény volt nekünk, mikor ilyen halott anyagokból egyszercsak megszólalt a Kossuth rádió. Ezek voltak azok az első impressziók, amelyek végül oda vezettek, hogy Dusánnal a Műszaki Egyetemre jelentkeztünk, amit később mindketten a zene miatt hagytunk abba.
– A szülők hogyan fogadták a döntésüket?
– Megértéssel. Természetesen féltettek minket, hiszen egy kipróbálatlan, ismeretlen területre léptünk, de előlegezték a bizalmat, és ez is sokat segített.
– Mit szóltak az oly sok időt igénylő barkácsoláshoz?
– Ez akkoriban természetes volt, legalábbis elterjedtebb, mint mostanában. Állítom, hogy a mai gyerekeknek nagyon hiányzik ez a „semmiből valamit teremteni", és ha az el is kezd működni, hatalmas élmény. Mindent készen kapnak. Mondom, hogy a számítógép kreativitást növelő dolog, de a kétkezi dolgok hiányoznak, és ez nagyon fontos, mert az intelligencia mértékét befolyásolja a manuális készség. Hiszen az emberré válás legfontosabb momentuma a kéz, a kézügyesség kialakulása, ez visszafelé is igaz. Nem igazán intelligens ember, akinek nincs a mozgásában valami intelligencia, legyen az egy jó rajzolási készség, bármi, ami a koordinálással kapcsolatos. A zenében is ez jelenik meg, gondoljanak csak arra, hogy amíg a zongorista tíz ujjal dolgozik, mit kell közben az agynak végrehajtania...
– Az egészen fiatalkori hobbik: modellezés, rádiózás már elmaradt. Hasznosítja-e barkácstudását itthon?
– Fokozatosan elértem egy olyan állapotba, hogy a lakásba soha nem hívok szerelőt. Ez abból adódik, hogy az ember nagyon sok szerelővel megjárja, nem mindenki elég lelkiismeretes ahhoz, hogy érdemes legyen visszahívni. Mire megcsinálja a gázboylert, a forrasztóónnal kilyukasztja a linóleumot, és sorolhatnám a történeteket. Szerencsére az elektromosság soha nem állt távol tőlem, a polc és kisszekrény készítés úgyszintén. Alig várom, hogy most a kőművesek elvonuljanak, és nekiállhassak barkácsolni, millió dolgot kell még csinálni. Várom, hogy ezzel foglalkozhassak, mert igazi kikapcsolódást jelent.
– Bútorkészítést említett. A vasmagtól hogyan jutott el a fáig?
– Bármilyen anyaggal foglalkoztam, a legjobban mindig a fát szerettem. Nem tudom, hogy miért, nem volt a családban asztalos, aki mellett megérezzem a szagát a fának...
– Akkor a fogásokat honnan leste el?
– Alaposan megnézve más bútorokat az ember rájön a technológiájára. Persze állandóan kérdezősködtem, ez vizes pác, nem vizes pác... Ezek szakemberektől megkérdezett vagy ellesett dolgok. Önálló bútorokat nem csináltam, csak részeket. Ezek is olyan darabok, amikre szükség vitt rá. A falon polcrendszer tartja az egész hi-fi berendezést. Ide redőnyös szekrényt kellett csinálnom, mert nem kaptam az elképzelésemnek megfelelőt. Már fel is kellene újítani, mert akkoriban még nem lehetett matt lakkot kapni, és azzal kísérleteztünk, hogy a fényes lakkot kicsit fölcsiszoltuk. Néhol már látszik a lakkfelület, ott viszont a pác már nem a régi. Le kellene szedni róla az egész lakkot és újra pácolni, azóta nagyon szép selyemfényű lakkokat lehet kapni. Tudom, mert jó pár évvel később csináltam ezt a másik polcot, ez már azzal készült.
– Többször elhangzott már ez a szó: barkácsolás. Manapság kicsit pejoratív értelmű.
– Sajnos. Pedig igazságtalanság. Ha valaki szeretettel, kedvvel barkácsol, sokszor profibb munkát végez annál, mint akinek ez a foglalkozása. Pontosan azért, mert mindennek utánajár, több időt áldoz rá. Önmagának és nem pénzért csinálja, másképpen viszonyul a munkához, több szívet visz bele. Bőven elérhet valaki autodidakta módon olyan szakmai tudást, amilyent más csak iskolában tud megszerezni. Végül is a tehetség nem minden szakembernek adatott meg, sokszor nem a szíve visz valakit egy pályára, nem a véletlen.
– A család számíthat erre a képességére, például ha Dusánnak valami fúrni-faragnivalója van, megcsinálja neki?
– Dusán ebben legalább olyan jó, mint én.
– Mostanában is tud rendszeresen időt áldozni a hobbijára?
– Az ember úgy képzeli el, hogy ahogy idősödik, egyre több ideje marad ilyen dolgokra. Nem így van. Valamitől egyre sűrűbb lesz az élet körülöttünk, többet és többet kell teljesíteni. Ez sajnos sokszor a családi életre is visszaüt.
– Nagylánya, Szandra hetedik osztályos, tizenhárom és fél éves. Örökölt-e kézügyességet, mi az érdeklődési köre?
– Igen jól rajzol, gyönyörűen tűzzománcozik, nagyon szépen agyagozik. – Úgy látszik, a tehetség megadatott neki, emellett szívvel-lélekkel csinálja. És: újabb riportalany érik vele az Ezermester-nek.

•	Nyomtatóbarát változat