Nem a fehér sziklákra ültünk le beszélgetni Sztevanovity Zoránnal, otthonában arról faggatóztunk, mi lakik mélyen a szívében, meg arról az időszakról, amikor még kócos kis ördögök voltak...

– Nemrégiben alakult meg a szabadfoglalkozású zenészek szakszervezete. Te vállaltad el a titkári teendőket. Miért fontos ez egyáltalán?
– Annyira a bőrömön érzem az egészet a mai napig is, hogy egyszerűen fizikai kényszerérzetem van arra vonatkozóan, hogy tegyek is valamit. Pedig sokkal több szól amellett, hogy az ember azt a minimális szabad idejét, ami adódik néha-néha, másra fordítsa, mint arra, hogy társadalmi munkában futkosson, tárgyalgasson, ülésezzen, brusztoljon és verekedjen, valamint sokszor még a kollégáival is nézeteltérésbe bocsátkozzon. Viszont sok mindenben az igazságérzetem erősebb, mint személyes érdekeim indokolnák. Nem véletlen, hogy a kezdő generáció – amelyik a gyökereitől kezdve ismeri mindazokat a problémákat és gondokat, amelyekkel küszködünk – egy emberként áll oda ügyködni ebben a szakszervezetben. Iszonyú sok dolog gyűlt össze az elmúlt húsz év alatt. 1958-as rendelet szabályozza a mai napig is lényegében tevékenységünket, amely akkor született, amikor még ez a műfaj nem is létezett.
– Készült egy film A koncert címmel. Egy dologról teljesen megfeledkezett ez az alkotás, hogy a kezdet kezdetén nemcsak Illés együttes létezett, hanem volt Metró is meg Omega is... Aztán mindenki járta a maga útját. Az utóbbi öt év során három olyan nagylemez is megjelent, amelyeken egyszerűen egy keresztnév áll: ZORÁN. Ez a név ebben az országban fogalom lett. Mi történt hát veled az elmúlt húsz év alatt?
– Zenésznek nem készültem, mérnök akartam lenni. Ez csak azért fontos, mert jellemzi valamilyen formában azt a generációt, amelyik gitárt fogott akkoriban a kezébe, nem teremtve semmiféle elméleti hátteret annak, amit csinál, egyszerűen csak zenélni kezdett, olyan stílusban és olyan dolgokról, s annak a közönségnek, amelyikből ő maga is származott. Egyek voltunk a sok közül. Ma meg már mindenki profi, tehát nagyon is pontosan tudja, hogy mit, miért csinál. Olyan hangulata volt annak a kornak, amely automatikusan felszínre dobta ezt a zenét, de – egészében – olyan mozgalom volt, amely beszívódott minden művészeti ágba. Eleinte a VI. kerületi ifjúsági klubba kéredzkedtünk be szombat-vasárnaponként az oda szerződtetett, hagyományos tánczenét játszó együttes helyére. Mi is külföldi számokat játszottunk, az akkori, nagyon nehezen beszűrődő zenékből. Senki sem tudott rólunk, s nem vettük túlzottan komolyan az egészet. Majd 1961-nen mégis összeálltunk, s elneveztük magunkat Zenitnek. De amint leszerződtünk a Metró Klubba, a közönség egyszerűen ránk ragasztotta a Metró nevet. A Ki mit tud?-on kapott először valamilyenfajta nyilvánosságot ez a műfaj, az akkori körülményeknek megfelelően, a lehető legnagyobb ellenállások közepette. (Ez vonatkozott a külsőségekre, a nyugatmajmolás vádjától kezdve a közönségünk megszűréséig.) Mindenki emlékszik, miket mondtak akkoriban a hosszú hajról. De aki valamit érzett abból a miliőből, amiben éltünk, hosszú hajat növesztett. Ez természetes pszichológiája az ifjúságnak: szeret olyasmit csinálni, ami nem tetszik a felnőtteknek.
– Mi történt a Ki mit tud után?
– Deák Tamás jött le először hozzánk a klubba, és fölajánlotta a lemezkészítés lehetőségét. A lemez meg is jelent Deák-Metró néven: az őáltala írt nótákat adtuk elő, ő is hangszerelte azokat, mi csak mint zenészek működtünk közre. Végül is a Metró-korszak tíz évig tartott. Többször költöztünk: voltunk a Rákóczi út 66-ban, a Dohány és a Síp utca sarkán, ahol a mai napig is áll a Metró Klub. Folyamatosan cserélődtek a zenészek, ki katonaság miatt, ki külföldre ment. Egyetlenegy felállás volt, ami hosszabb ideig tartott és a legsikeresebbnek mondható: Schöck Ottó volt a billentyűs, Frenreisz Károly a basszusgitáros, Brunner Győző a dobos, az öcsém, Dusán az egyik gitáros, én pedig a másik. Harminc-valahány kislemez és két nagylemez kötődik ehhez a korszakhoz.
– Miért bomlott fel az együttes 1972-ben?
– Az összes zenekar valamiféle átalakuláson ment át. Nagyon sok pletyka keringett akkoriban rólunk, hogy mindenki összeveszett mindenkivel, hogy komoly nézeteltéréseink voltak, hogy én féltékeny voltam a Dusánra, mert sokkal jobban énekelt, mint én... stb. Ehhez csak annyit, hogy nagy barátságban váltunk el. Egyszerűen meguntuk, amit addig csináltunk.
– Nem bántad meg?
– Egyrészt nem bánom, másrészt teljesen természetes volt. Sok zenekar szétment, mert az újonnan alakult együttesek elszipkázták onnan a zenészeket. Akkor alakult meg az első szupergrupp, az LGT. Ezzel lezárult az úttörő korszak, s kezdetét vette az a periódus, amikor már nagyon is tudatosan próbálta mindenki alakítgatni a maga formáját. Addig inkább csak abból a lendületből éltünk, amelyet még a legelején szedtünk föl magunkra, nem beszélve a saját bütykölésű erősítőkről, a külföldi nagybácsiktól szerzett gitárokról...
– Mi a véleményed erről a korosztályról?
– Tény, hogy ez a generáció a mai napig is elég erősen tartja magát pozícióiban. Nem hiszem, hogy csupán azért, ami miatt sok vád is éri, hogy maffia-módszerekkel tartja fönn magát. Ha körülnézünk a világban, máshol is ugyanígy van. Mi egyszerűen magunkra voltunk utalva. Olyanok maradtak fönn, akik valamilyen fokon, a zenélésen kívül, a szekunder „foglalkozáshoz„ (diplomáciai érzék, menedzselési tehetség) is értettek. Ez a nemzedék sok minden olyat megtanult, aminek birtokában képes arra, hogy a mai napig is újratermelje önmagát, illetve találjon olyan újabb és újabb megoldásokat, amivel a felszínen tudja tartani magát... Mert nem minden a divaton múlik! Furcsa, hogy pontosan ebben a műfajban tekintik etikai kérdésnek: ki, meddig csinálja. Mintha legalábbis valami konkrét korhoz lenne kötve... Emlékszem, amikor elkezdtük, az újságírók legtöbbje azzal zárta az interjút: „És meddig akarjátok csinálni?” (Mert tényleg úgy volt elkönyvelve az egész, mint valami divathóbort.) S eléggé félve válaszolgattunk: „Reméljük, még néhány évig..."
– És most mit gondolsz: mi a kifutása ennek az egésznek?
– Biztos vagyok benne, hogy ez ugyanolyan, mint az a szerelem, amely már múlófélben van ugyan, de igazán csak akkor múlik el, ha egy új, nagyobb érzés keríti hatalmába az embert. Áttételezve a mi műfajunkra: mindaddig fog tartani, változni meg átalakulni, amíg valami olyan nagy, viharos változás nem történik, mint ami a 60-as évek elején a Beatles együttes megjelenése volt.
– Térjünk vissza a pálya vonalára!
– A Metró feloszlása után egy eléggé vesződséges, kísérletező korszakom következett: volt egy nyolctagú bandám fúvósokkal, egy Shadows-felállású négytagú, meg kétdobos zenekar is... Több-kevesebb sikerrel, inkább kevesebbel. Nyolc hónapig Nyugat-Európában is voltam, nem koncertezni, ahogy azt elő szokták adni, hanem vendéglátóegységekben, klubokban játszani. Ezek üresjáratai az ember életének.
– Miért mentél külföldre?
– Pénzt keresni.
– Igaz az, hogy a Metróból csomó adósságod maradt?
– Igaz. Olyan iszonyatosan drágák voltak a berendezések, és sosem értük utol magunkat: mindig valami újat kellett felmutatni, mert a közönség rettenetesen adott arra, hogy ki milyen cuccal játszik. Mindig újabb és újabb berendezéseket vettünk, amit általában csak adósságok árán tudtunk megszerezni. Amikor lezárult a metrós korszak, nekem, mint zenekarvezetőnek, a nyakamban maradt az egész, úgy ahogy volt.
– Aztán hatalmas nagy csendben voltál egy ideig...
– Nem volt együttesem, nem vert fel nagy port a működésem, de sosem koncerteztem annyit vidéken, mint abban az időben.Sok újat tényleg nem produkáltam. A döntő változás az első nagylemezem előtti fél év volt: Presser Gáborral kezdtünk el azon gondolkodni, hogy valami mást csináljunk. Amellett, hogy biztosak voltunk abban, hogy van értelme, a rizikóval is tisztában voltunk, mert a közönség másmilyennek ismert. Ennek a műfajnak az alfája és omegája, hogy sosem lehet tudni, mivel jár a következő váltás. Dusán – aki mindig is írta a szövegeket – szintén komoly változáson ment keresztül. A metrós szövegeknek semmi különösebb mondanivalója nem volt: mi még abban a passzban voltunk, ahol a zene volt a lényeg, s a szöveg csak azért kellett, hogy valamit énekeljünk, miközben énekelünk... De azóta jó pár év eltelt, idősebbek lettünk, megkomolyodtunk, másképp gondolkodunk az életről. Mások lettek a dallamok, mások a szövegek. A negyedik nagylemezem készül. Lényeges változtatásokat nem tervezünk. A témák fognak csak változni. De mivel egyre inkább az érzelmi sivárság korát éljük, talán ez kerül a középpontba. Dusán csupa olyan dolgokból merít, amikről nagyon is jól tudja, hogy bennem vannak, sosem talál ki helyettem valamit, nem próbál belém szuggerálni gondolatokat! Magyarországon sokan igyekeznek valamiféle politikum felé fordulni, sokszor dogmatikus módon, frázisokat pufogtatva, hol pedig úgymond „odamondogatva", de szerintem minden kritikának csak akkor van értelme, ha valami alternatívát is tud nyújtani. Tudom, ez nem könnyű, de legalább a bírálat jobbító szándékú... A három lemezem – úgy érzem – eléggé közéleti volt. Sok minden olyan volt benne, ami ezen a műfajon belül kimondható, mert azért azt ne felejtsük el, hogy nem ennek a műfajnak a feladata a magyar közéletiség nagy kérdéseinek a megoldása.
– Mitől Zorán-lemezek ezek a lemezek?
– Hát ezt nem tudom. Csak valamilyen külső elemzés tudja meghatározni. Én nem – az biztos.
– Milyen embernek ismered magad?
– Nem tudom, mit lehet válaszolni erre.
– Ha visszatekintesz életed alakulására: mi az, amit elértél?
– Biztosan sokan azt hiszik, hogy én sok mindent elért és a nagy-nagy megelégedettségek közepette élő ember vagyok. Azonban úgy élek napról napra, hogy még mindig azt várom, majd valami történni fog. Mindaz, amit volt eddig – kevés. Ez nemcsak a zenére vonatkozik, hétköznapjaim apró leosztására is. Nagyon sok elintézetlen dolog van az életemben. Amire úgy várok, hogy egyszer (majd) időm lesz rá.
– Boldog vagy?
– Ritkán.
– Elégedett vagy?
–...változó, mert vannak pihentető pillanataim is: túl vagyok valamin. S akkor egy kis lebegés van jelen... De engem adott esetben a sikertelenség is jobban ösztönöz, mint maga az elért nagy siker, vagy valaminek a lezárása. A lebegésnek azonban van egy rossz vonatkozása is: egyfajta űrhöz hasonlít. Ám maga a feladat mindig izgat.
– Mire vagy büszke?
– Egy dologra mindenképpen: ezt a pályát kétszer újrakezdeni iszonyatosan nehéz, mert változik a közönség, változunk mi is, s mindig újak jönnek... Ma már közel sem lehet olyan népszerűséget elérni, mint a mi kezdeti időszakunkban. Egyszerűen azért, mert sokan vagyunk. De magát azt a tényt, hogy mégiscsak sikerült a felszínen maradnom, mindenféleképpen egyfajta sikernek értékelem a magam szempontjából. S „elértem" azt is, hogy a mai napig is szeretem, ami a munkám. Soha semmit sem erőltettem túlzottan. Pont az ellenkezőjét szokták a szememre vetni: nem vagyok eléggé agilis. Sok mindent hagyok, hogy magától folyjon. Ez nagyon sok lelkiismeret-furdalást okozott az életemben. Mégis úgy érzem, visszatekintve, így volt jó, mert nekem így volt természetes.
– Mi – szerinted – az életben a legfontosabb?
– Röviden? Úgy próbálja az ember alakítgatni az életét, hogy azért boldog legyen. (Előbb-utóbb, vagy amennyire lehet.) Azért mondom ezt a boldogság-kategóriát, mert azt hiszem, ebben minden benne van, ami számít: a családtól kezdve a sikerekig minden. De ugyanakkor azt is érzem, hogy mindez kevés akkor, hogyha nem marad semmilyen nyom az ember után.
– Mennyire van kitéve ez a műfaj a felejtésnek?
– Amikor Lennon meghalt, az egész világ róla beszélt, ezzel kezdték az újságok a híradásokat. De mi lesz majd tíz, meg húsz év múlva? Meddig terjed egyáltalán az emlék, mint olyan, az emberekben? Mert nyilvánvaló, hogy két-három generáció múlva ő is csak egy név lesz a sok közül, akit esetleg valaki egy szakmával kapcsolatos könyvet böngészve fedez föl. S hogy maga a műfaj mennyire van kitéve a felejtésnek? Talán egy picivel kevésbé, mint gondoltam volna tíz évvel ezelőtt: mélyebben berágódott az emlékekbe. Én azt hiszem, azok fognak emlékezni ránk, akikkel mi együtt nőttünk fel, s a gyerekeik, akik még most hallhatnak bennünket. S talán ők még elmesélik a gyerekeiknek, hogy volt valami ilyesmi...

•	Nyomtatóbarát változat