Édes évek, hol vagytok ma már? – ezzel nyitotta szombaton este Zorán a Metró együttes búcsúhangversenyét. S a Sportcsarnokra különös hangulat telepedett. Hirtelen minden egyszerűvé és természetessé vált. Hogy ott vagyunk, mi, tucatnál is több ezren, negyven-ötven éves értelmiségiek, és – jól érezzük magunkat. Nem igy vágytunk többre. a Metró nem volt soha az LGT vagy az Illés. soha nem jelentett önmagánál többet. Soha nem kívánt világot megváltani, soha nem törekedett katarzisra. Azt volt, ami. Zenéje kellemes, élvezhető, érzelmes, bájos. Emiatt annak idején egy kicsit meg is vetettem őket, mert ebben az egész metrós attitűdben apológiát éreztem.
1992 márciusában ismét összeállt a Metró együttes. A számokat kicsit áthangszerelték, a fúvósokat és a vokált kicsit megerősítették, de a lényeg nem változott: Zorán továbbra sem tévesztett szerepet. A lazán bohóckodó Frenreisszel együtt ízléssel és mértéktartással, helyenként némi öniróniával búcsúztak a múlttól. Valószínűleg tudták, de legalábbis remélték: generációjuk kivonul az eseményre. Így történt. Őszülő esztéták, pocakos újságírók, megereszkedett rocksztárok, sokszoros milliomos magánzók csápoltak a grandiózus házibulin. A budapesti értelmiségnek volt egy jó pillanata. Viszek magammal zsebkendőt – mondta barátnőm, bízva egy jó kis nosztalgiázásban. Nem volt szükség zsebkendőre. Ez jóízű búcsú volt a múlttól. Attól a múlttól, amely ennek a generációnak vétett a legtöbbet. Ezt a generációt tartotta már-már végzetes következményekkel járó provincializmusban, ezt a generációt fosztotta meg elemi szabadságjogaitól, ennek a generációnak az autonómiáját korlátozta talán a leginkább. S ez a generáció szombaton a Sportcsarnokban elvállata ezt a múltat: a 20 forintos zsebpénzt, a tévénézést a szomszédoknál, a kócos kis mezítlábas ördögöket, akik szárnyak nélkül ugyan, de mégis felemelkedte. S akiknek a múlt még jelent valamit. A reményt, hogy lesz ez még jobb is. A tudást, hogy hogyan lehetne jobb. S akiknek a jelen: csalódás. Mert nem az történt és nem úgy történt. S kiknek a jelenben már az is boldogító élmény, ha egy kicsit békén hagyják őket. Ha a színpadról csupán egyszerű, kellemes és jóízű zene szól a múltból. Amit annak idején apológiának éreztem, ma a túlélés talán egyetlen esélye.
Szombaton este a Sportcsarnokban nem a múlt lepleződött le. Annak ugyanis már vége.

•	Nyomtatóbarát változat