A zenekarvezető, akit tizenkét évig miniszoknyás lányok rajongtak körül a Metró-klubban, és aki özönével kapta a bámuló, csodáló leveleket – most, hogy már nem zenekarvezető, nyakába akasztott gitárral, elegáns farmeröltönyében nyugodtabb, felszabadultabb, mint valaha.
Mérnök akart lenni. Komputermérnök. Izgatta a technika, az elektromos hangszerek, zongora, gitár. Amikor a műjégre járt (akkoriban ott még „nagy társadalmi élet" folyt), lopva felosont társaival a hangszóróhoz, és lemezeket tettek fel. Csupa olyan lemezt – Elvis Presleyt, Bee Geest –, amelyeket nem lehetett a rádióban hallani. Még a klubokban is tiltott volt a hangos zene. Meg kellett harcolni érte.
Vajon az a VI. kerületi KISZ-klub, ahol Zorán egyszer fellépett az egyik gitáros helyett, megvan-e még? És ha igen, vajon ugyanolyan komolyan veszik-e a zenélést, akik ma ott játszanak, – mint annak idején az az öt srác, akiknek szüleikkel, környezetükkel, sőt, még a nyilvánossággal is meg kellett küzdeniük, hogy ezt az „ordító„ zenét ”művelhessék"? Azt a zenét, amelynek szuggesztív ereje miatt a másodéves mérnök-hallgató otthagyta az egyetemet.
És most gitárral a nyakában énekel. Egyedül. Ahogy Zorán mondja: „Elmúlt az az idő.„ Amikor ők – Metróék – srácok voltak. Bár Bergendyék náluk idősebbek, mégis milyen nagy sikerük van – próbálok ellentmondani. ”Ők más periódusban kezdtek el játszani – válaszolja. – Nem olyan régen."
A tulajdonképpeni ok, hogy a Metró együttes szétvált, azonban nem is ez volt. Zorán mint zenekarvezető: elfáradt. Nem csalódott, nem „vált keserűvé". Egyszerűen soknak érezte tovább az adminisztrációs feladatokat, annyira soknak, hogy gátolva látta fejlődését – és egyre szűkebbnek lehetőségeit – zenei lehetőségeit. Aztán nyolcvan nap a Metróval az NSZK-ban, és végképp kikristályosodott a gondolat: egyedül énekel, gitározik és zenét szerez (a számok szövegét testvére, Dusán írja).
A televízió 144 nóta című műsorában láthattuk így először. Itt az egyik fordulóban első helyezést nyert. Most készül a kislemeze.
Ahogy beszélgetünk, kellemes, mély hangját hallgatva – régi énekes sikerei jutnak az eszembe, a Mi fáj, a Fehér sziklák. Terveit mondja: szeretne egy musicalt vagy rock operát írni – ezeket olyan motívumokból, hangzásokból állítaná össze, amilyeneket eddig még nem dolgozott fel, csupán elraktározódtak benne. Régi vágya filmzenét írni. Nem olyasféle filmzenét, amely direkt – tehát például a dizőz dalra fakad a bárban –, nem is aláfestő muzsikát. A „Volt egyszer egy vadnyugat" című film zenei mintájára gondol – vagyis akkor induljon a dallam, amikor funkcionális szerepe van, de a néző ezt nem tudja, csak érzi. Érzi és már várja is, kialakul, él, továbbhullámzik benne.

•	Nyomtatóbarát változat