Az egyik versel, a másik énekel

Dusán előbb érkezik, és puha léptekkel battyog, Zorán gyors, határozott lépésekkel jön röviddel utána. Dusánon kék cipő van, Zoránon barna, Dusánon fehér nadrág, Zoránon fekete. Rövid sziával köszöntik egymást, indulunk is befelé a presszóba. Zorán egy félreeső asztalra dobja kulcstartóját, és int, hogy üljünk ide, Dusán érdeklődve bámészkodik körbe. Zorán elsiet, hogy szóljon a pincérnek, Dusán flegma mozdulattal behanyatlik a belül lévő karosszékbe. Zorán visszaér, és határozott mozdulattal az asztal túlsó oldalán a külsőbe ül, Dusán a karfára könyököl, és arcát a tenyerébe támasztja.

Milyen furcsa, szinte hivalkodó különállás! Gesztusaikban, hangsúlyaikban mégis szinte kitapintható valami zsigeri hasonlóság, kötődés, olykor egyezés. Talányosan nyílt, kamaszosan férfias kapcsolat ez, vállaltságokkal és titkokkal, örömökkel és fájdalmakkal, megvívott békékkel és megkötött csatákkal. Egy generáció két meghatározó, emblematikus személyisége, Zorán és Dusán Sztevanovity. Dusán, akinél szebben, igazabbul aligha tudta más az elmúlt fél évszázadunkat, reményeinket és hitehagyásainkat szövegeiben megfogalmazni, és Zorán, aki személyéből adódó hitelességgel dal formájában megszólaltatta.
„Talán éppen azért, mert nem magyarnak születtünk, hanem magyarok lettünk, sok mindent meg kellett tanulnunk, meg kellett fogalmaznunk a magunk számára.”
– Akkor vágjunk bele! – szólal meg határozott hangon Zorán, majd kicsit magyarázólag folytatja. Épp a régi lakásomat próbálom rendbe tenni, a rámolás kellős közepén vagyok. Ilyenkor derül ki, mennyi minden halmozódik fel sok év alatt egy lakásban: ruhák, iratok, kacatok, mindenféle ilyen-olyan használatlan használati tárgy…
Dusán halkan megkérdezi, kell-e segítség, én pedig vagyok olyan arcátlan, hogy lecsapok a kérdés kapcsán.
– Dusán, ne haragudj, de miféle dolog ez? Most érdeklődsz csak, ahelyett, hogy ott lennél, tologatnád a szekrényeket, szednéd le a képeket a falról?
– Ha szükség lesz rá, akkor ott lesz majd – igazít ki Zorán. – Nem vagyunk amolyan egymás életébe folytonosan belekotnyeleskedő testvérek. A lényeg, hogy folyamatosan tudjunk a másikról, és biztosak lehessünk, hogy amikor kell, akkor minden körülmények között számíthatunk egymásra.
– Így van… – fűzi hozzá Dusán. – Ha bármikor telefonál, hogy gyere, segíteni kéne, akkor indulok. A dolog pikantériája egyébként, hogy most én is ugyanígy rámolgatok. Nálunk lomtalanítás lesz, és végre rászántam magam, hogy selejtezzek a felgyülemlett papírok között.
– Mondjátok, ez nem borít ki benneteket? Hiszen ilyenkor óhatatlanul szembesülni kell fájdalmas és szép emlékekkel, múltunkkal, legszemélyesebb titkainkkal?
– De… – szól Dusán –, olyannyira, hogy el is határoztam, nem rakom ki sorsukra hagyatva ezeket a zsákokat. Van egy kandallónk, ideje hasznát venni. Hamvadjanak el inkább, mint hogy bárki turkálhasson bennük.
Csend, aztán Zorán folytatja halkan.
– Én például Éva holmijához nem nyúltam, már több mint tíz éve, amióta meghalt. Ott voltak a ruhái a szekrényben, iratai a fiókokban, ahogyan ő hagyta, mert nem volt lelkierőm bármit csinálni velük. Most viszont vettem egy mély levegőt, és – aztán találtam egy dobozt, amelyben Papám jegyzetei, naptárai vannak, sok olyan bejegyzéssel, amelyek felidézik a gyerekkoromat… A doboz tetején pedig ott a szemüvege, melyet csodálatos búcsúztató versében említ is Dusán… Az érdekes az, hogy mi klasszikus értelemben soha nem voltunk család. A „történelem viharai” alaposan szétziláltak bennünket. Voltak, akik Szerbiában sodródtak erre-arra, mások meg sem álltak Svájcig, mi ide jöttünk… Még éppen időben, hogy Papám teljesen ártatlanul belekeveredjék a Rajk-perbe, és mondvacsinált vádakkal leültessék három évre…
– Ezt hogy éltétek meg gyerekfejjel? Idejöttök egy idegen országba, és rögtön üldözöttek lesztek? Rettenetes lehetett.
– Az, hogy a Papát leültették, rettenetes volt, mégis, lehet, hogy furcsa, amit mondok, de pont ezért nagyon sok jó is ért. Máig melengető érzés, hogy mennyire rendesek voltak velünk az emberek. Volt, aki időnként egy tányérban friss pogácsát tett az ajtónk elé, más télen ruhát adott, és ott lakott az egyik nagyüzem igazgatója, aki nyilván pártember volt, mégis felvette a gyárba Anyut, egy politikai üldözött feleségét.
Sokszor foglalkoztatott az, miért éppen ők azok, akik bár más országban születtek, más az anyanyelvük, mégis szárnyaló költőiséggel, meggyőző erővel tudták megfogalmazni mindennapjainkat. Érdekelne, mit gondolnak erről. Dusán szólal meg.
– Én is sokszor töprengtem ezen… Talán éppen azért, mert mi máshonnan kerültünk ide, nem magyarnak születtünk, hanem magyarok lettünk, nekünk sok mindent meg kellett tanulnunk, meg kellett fogalmaznunk a magunk számára. Talán ettől lett bennünk erősebb az indíttatás, hogy mások számára is megfogalmazzuk mindazt, amit érzünk, gondolunk.
– Okozott valaha gondot, hogy be kellett illeszkednetek, hogy meg kellett tanulnotok a nyelvet, vagy, hogy kicsit furcsább a nevetek? A Szabók, Kovácsok Kissek, Nagyok mellett benneteket úgy hívtak, hogy Sztevanovity…
– Nem, semmi ilyen problémára nem emlékszem. Sőt, már arra sem, hogy lett volna idő, amikor ne beszéltünk volna magyarul. Ami furcsa volt, hogy nem voltak nagybácsik, unokatestvérek, ilyesfajta rokonok, zártabban éltünk, kis szigetként. A Papa volt az, aki alkalmanként igyekezett összeszedni a családot valamely ünnepnapra, de a halálával ezek az összejövetelek is megszűntek. Időnként eltökéljük, hogy majd nekiduráljuk magunkat, és folytatjuk, de mindig csak az elhatározásig jutunk el.
– Nagy már a csend abban a lakásban – veszi át a szót Dusán. – Mama kérte, ha egyedül is, de ott maradhasson, mert minden szép emléke oda köti. Tegnap voltunk nála… Sajnos, beteg, nehezére esik már a beszéd. Próbáltuk felvidítani… Hosszan elgondolkodott, aztán annyit suttogott még, hogy mi mindig rendes emberek voltunk…
– Mondjátok, szerintetek ez a fájdalmasan gyönyörűséges sors, amely jutott nektek, mennyiben magyarázhatja a kettőtöket összefűző, különös kapcsolatot?
– Azt hiszem, sokáig átlagos fiútestvérek voltunk – töpreng Dusán. – Néha azon is elgondolkodom, mi lett volna belőlünk, ha Belgrádban maradunk, vagy Nyugatra megyünk mások után. De hát válasz persze nincs ezekre…
– Hosszú évek során kialakult egy sajátos, kódolt kapcsolat köztetek, melyet formált a genetika, a neveltetés, a közös sors. Aztán egyszer csak megjelent az életetekben egy harmadik személy, Presser Gábor, akiről el lehet mondani, hogy zseniális zenész, hogy nagyszerű ember, de ezzel együtt öntörvényű, olykor túlérzékeny, olykor rigolyás ember…
– …ez utóbbiakat nyugodtan elmondhatod rólunk is… – vág közbe Zorán. – Így, most lehet, hogy visszafogott embereknek látszunk, de a közvetlen környezetünk, munkatársaink tudják, hogy a munkánkban, hétköznapjainkban olykor mennyire megátalkodottak vagyunk. Ha gondunk van a munkákkal, a másikkal, a világgal, és főleg saját magunkkal!
– Akkor annál inkább érdekelne, hogy Pici folytonos jelenléte immár három évtizede hogyan hat rátok, munkátokra, kapcsolatotokra.
– Erről még soha nem beszéltünk. Valahogy természetes volt, hogy egyszer csak itt lett köztünk – mondja Dusán. – Vitáztunk, politizáltunk, dicsérte a Mama főztjét, kölcsönadta a kocsiját és viszont. Mint egy harmadik testvér. Előfordult, hogy Pici elkezdett írni egy szöveget, aztán szólt, hogy segítsek, és én fejeztem be, de természetesnek vettem, hogy annak ő a szövegírója, és megesett fordítva is, én akadtam el, és tőle jött a megoldás, de én arattam vele sikert…
– Számomra meg a fura, hogy bár Dusán írja a szövegeket, Pici a zenéket, mégis, mivel én adom elő őket, a köztudatba úgy mennek át, mint „Zorán-dalok”. Ezért nincs olyan koncert, ahol ne hangsúlyoznám a szerzőket, egyrészt, hogy helyre tegyem az érdemeket, másrészt tényleg hálás vagyok a rám szabott dalokért.
– A koncertjeiden egyébként mindig különös izgalommal várom azokat a pillanatokat, amikor együtt adtok elő valamit Picivel. A lelkem mélyéig megindít minden esetben…
– Az, hogy két ember, sőt, három folyamatosan együtt tudjon dolgozni három évtizeden keresztül, ebben a műfajban, tudtommal nem sokaknak sikerült, és ez (is) kivételes szerencse.
– Nem is voltatok soha a másikra irigyek, féltékenyek?
– Annyira más irányú mindannyiunk tehetsége, hogy ez eleve megkímélt ettől az átoktól bennünket. Én nem tudok megközelítőleg sem olyan verseket írni, mint Dusán, ő viszont utál szerepelni. Most a legutolsó koncertünkön viszont sikerült rábeszélnem, hogy egy szám erejéig ő is jöjjön fel a színpadra, és így volt néhány perc, amikor hármasban énekeltünk. Amikor a felvételt visszanéztem, bár nem vagyok az a meghatódós, kifejezetten elérzékenyültem. Egy pillanatra felvillant a Mama, ahogy sikereinknek örülve mondja: „Apátokkal sok nehéz évet éltünk meg, de ti mindenért kárpótoltatok bennünket…”

•	Nyomtatóbarát változat