Zorán tavasszal turnéra indul, majd „A dalok és mi” címmel bensőséges koncertre készül május 17-én a Művészetek Palotájában. Az énekes-gitáros jelenleg új albumon nem dolgozik, hiszen a Közös szavakból című lemeze 2006. őszén jelent meg, szerinte pedig időt kell hagyni a közönségnek az új dalok befogadására.

– Megünneplik a testvérével, hogy éppen idén lesz hatvan esztendeje, hogy Magyarországon élnek?
– Igen, de őszintén mondom, nem tudom a pontos dátumot, és talán ez már így is marad. Édesapánk hirtelen halt meg 6 évvel ezelőtt és Dusánnal együtt rengeteg megválaszolatlan kérdésünk maradt…
– Nem volt nehéz a Tito országából jött belgrádi fiúknak?
– Ahogy akkoriban Tito politikai megítélése is többször változott, úgy a mi helyzetünk is folyamatosan hullámzott. Eleinte nagyon nehéz volt, mert a családban senki sem beszélt magyarul, de az emberek szerencsére akkor még segítették egymást, még működött a szolidaritás, hiszen a háború zaja épphogy elült.
– Nem tekintették Önöket idegennek?
– Már az első percben szereztünk néhány barátot, közöttük van olyan is, akivel a mai napig összejárunk… Persze nekünk, gyerekeknek, sokkal könnyebb volt a beilleszkedés, mint a szüleinknek.
– Hogy élte meg, hogy édesapját a Rajk-perben, ide jövetelük után pár esztendővel letartóztatták?
– Azon a hajnalon, amikor végig kellett néznünk a házkutatást és a papa letartóztatását, nyilván nem értettünk az egészből semmit. Aztán nem sokkal később már tudatosult bennünk, hogy a mama egyedül maradt velünk, hogy az élet egyre nehezebbé válik a számunkra. Az anyagi gondokkal és a lelki megrázkódtatással egyaránt meg kellett küzdenünk, de rengeteget számított az a segítség, amit például a szomszédoktól kaptunk, és hogy az iskolában sem éreztettek velünk különösebben semmit. Nem igazán emlékszem sem gyanakvásra, sem kirekesztésre.
– Ez az időszak visszaköszön a dalszövegekben is. „Néhány békeév nekünk is járt/ Aztán jött az a rettegett autó.(...)”. Hogy Dusánt idézzem.
– Igen, a Volt egy tánc című dalban… Néhány sora arról szól, hogy a háború utáni fellélegzést hirtelen újra tragikus helyzet követte. A papa börtönbe került, és édesanyánknak újra évekig várnia kellett rá, akárcsak akkor, amikor korábban a frontra ment.
– „Ma is gyanakodva figyel, aki attól fél, ami volt / Ma is magabiztos nagyon, aki abból él, ami volt (...)” – kezdődik az Ahogy volt, úgy volt című dala. 1960 óta van a pályán, mindig fontos volt egy kor megéneklése?
– A rendszerváltás környékén született ez a dal, és nem véletlenül. Ahogy a háború után hirtelen túl sokan lettek „volt partizánok”, a rendszerváltáskor a Kádár-kor ellenállójaként tetszelegni volt előnyösebb. Többek között erre reagált ez a dal. Meg arra is, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, az ne szégyellje magát csak azért, mert élni „mert” abban a korban.
– 2006-ban volt a szólókarrierjének, valamint Presser Gáborral és testvérével, Sztevanovity Dusánnal való közös munkájuknak a 30. évfordulója. A Harminc című dal utolsó sorai: „Megírtuk párszor az utolsó dalt/ De a másnap egymáshoz visszazavart” – árulkodóak. Triumvirátusuk mennyire szól a munkáról, és mennyire a barátságról?
– Nem szólhatna másról, mint mindkettőről egyszerre, különben ennyi éven keresztül nem maradtunk volna együtt. Alkotói közösségben eltöltött hosszú idő sok veszéllyel, sok megmérettetéssel jár. Lojálisnak és toleránsnak kell lenni, hiszen az ízlésünk nem száz százalékosan egyforma. Magunk is rácsodálkoztunk, hogy már ennyi éve együtt dolgozunk és csak múló feszültségekkel, konfliktusokkal kellett megküzdenünk. A különböző generációkban talán azért van fogékonyság a dalainkra, mert soha nem akartunk aktuális divathullámokat meglovagolni.
– A hatvanas évek legendás magyar beat-zenakara, a Metro 1972-ben feloszlott. Szólókarrierbe csak 1976-ban kezdett. Mire várt?
– Tény és való, hogy visszatekintve ez olyan, mintha már akkor is próbálgattam volna a „szóló-szárnyaimat”. Pedig sem akkor, sem most nem tekintem magamat szólistának. Amikor a 70-es évek elején szétesett a Metro-zenekar, anyagi gondjaim orvoslása érdekében külföldi vendéglátózásba menekültem. Ott aztán az itthoni ismertségem után hirtelen „török vendégmunkás” lettem, az összes méltatlan, megalázó helyzettel együtt. Hazatérve egy-két évig valóban egyedül dolgoztam, rengeteg televíziós és rádiós szereplésem volt. Végül a Presser Gáborral való találkozásom, az 1976-os első szólólemezem jelentette az átmeneti korszak végét és valami egészen más kezdetét.
– Egy Ki mit tud?-os interjúban mondta, hogy 40 évesen már biztos nem fog gitározni, hanem megy vissza a műszaki egyetemre.
– Ez intő jel, hogy sose mondd, hogy soha! Persze, honnan sejthettem volna, hogy majd így alakul. Akkoriban legalább annyira vonzott a mérnöki pálya, mint a színpad. Aztán ráéreztem az igazi zenélés igazi ízére, amit azóta is imádok! Ehhez nagyban hozzájárul az a fantasztikus zenészcsapat is, akikkel már évek óta együtt dolgozom. Egyik turné, egyik koncert sem hasonlít a másikra – nem lehet megunni!
***
A művész és a lámpaláz

Zorán országos tavaszi turnéja keretében, május 17-én a Művészetek Palotájában is fellép, de korábban az Arénát is megtöltötte koncertjén. Azt kérdeztük, meg lehet-e szokni, hogy ezernyi embernek énekel: Soha, hangzik a válasz. „A környezetemben mindig mulatság tárgya vagyok, mert ahányszor csak közeledik egy-egy ilyen nagy megmozdulás, kezd rajtam eluralkodni az idegbaj: hogy lesz, mint lesz, mennyien lesznek, hogy fog sikerülni? Ez nem egy műbalhé, így is érzem, hogy minden egyes ilyen menet egy újabb és újabb csata, amit meg kell nyerni. Aki komolyan veszi ezt a műfajt és általában a közönség elé lépést, az soha nem mehet biztosra. Az arénabeli méretek után most a Művészetek Palotája meghittebb hangulatával szeretnék élni. Igazi házi zenélésre készülünk. A koncert címe, «A dalok és mi» is azt sugallja, hogy szeretnénk, ha zenélésből, az együtt éneklésből bensőséges hangulatban venné ki a részét a közönség is.”

•	Nyomtatóbarát változat