A magyar zenei élet ikonja, generációk nőttek fel zenéjén. Most is csak előre néz, leendő koncertjei foglalkoztatják. Hogy melyik lesz a záró dal a következőn? A Kóló vagy az Apám hitte? Szegő Andrásnak ezt is elárulta.

– Zorán, sok éve izgat a karórád. A szememben hasonló kultikus tárgy lett, mint Jávor Pál bajsza vagy Humphrey Bogart kalapja. Amióta ismerlek, egy patinás, bőrszíjas óra mindig ott van a csuklódon…
– Amióta az eszemet tudom, hordok órát. Most is, amikor pedig a mobiltelefon is mutatja az időt, fontos, hogy rajtam legyen a karóra. Egyszerűen szeretem, mint tárgyat, nem is csak mint időmérő szerkezetet. Eleve sűrűn beosztott életet élek, hála istennek, sok a dolgom, ehhez képest ütemezem be a teendőimet, ezért aztán kell is az óra.


fotó: Dömölky Dániel

– Holott soha nem volt főnököd, klasszikus értelemben vett munkahelyed, tehát elvben akár szabadon is rendelkezhetnél az időddel.
– Néha az idő oszt be engem, máskor meg én őt. Hol ő az én főnököm, hol én az övé. Imádom is azt, amikor én vagyok az úr az idő fölött, és korlátok nélkül randalírozhatok könyvek és kedvenc előadóim koncertfilmjei között, amikor nincs az, hogy mondjuk egy óra múlva indulnom kell valahová. Ezek ritka kiruccanások, de többnyire akkor is rá-rá pillantok a karórámra…
– Egy koncert közben mennyire érzékeled az idő múlását? Vagy fontos egyáltalán érzékelni?
– Nagyon fontos! Most, ahogy ezt kérdezed, jut eszembe, hogy a zene ritmusa is az időről szól, hisz a ritmus az idő lüktetése, és ez nemcsak egy dalra igaz, hanem egy teljes műsorra is. Van, amikor erre speciálisan oda kell figyelnem! Amikor például, mint a most szeptemberi Nők Lapja-rendezvényen is, dupla koncertet játszunk egymás után. Ugyanis van egy szabály, hogy a két koncert között bizonyos, meghatározott időnek el kell telnie, logisztikai okok miatt. Hogy kiürüljön a terem, a garázs, hogy a nézőteret ki lehessen takarítani. Ezért, hogy kézben tarthassam az előadás ritmusát, ilyenkor elindítok a telefonomon egy olyan applikációt, amely teljes képernyőn mutatja az időt, és ott van a pultomon egy forgatókönyv is, amelyből meg az derül ki, hogy az adott számnál éppen hol kellene tartanunk. Aztán egy-egy dal végén már csak össze kell vetnem a kettőt…
– És ha netán csúsznátok?
– Szerencsére ezzel még sosem volt igazán gondunk. Ha mégis, egy kicsit kevesebbet beszélek a dalok között. Alapszabály, hogy számot nem ugrunk át, és a tapsidőket sem szabad rövidíteni, mert az egy rítus az előadó és közönség között, a lényegből veszne el valami, ha ez csorbát szenvedne. A délutáni közönség pont olyan fontos nekünk, mint az esti. Amúgy is, a sok év alatt kialakult a koncertek ritmusa, például, hogy az első fele még egy kicsit komótosabb, a második részre viszont minden begyorsul…
– Miért?
– Viccből azt szoktuk mondani, hogy az elején még jobban ráérünk… Igazából azért, hogy időt adjunk magunknak a fokozásra, hogy a végén egy lendülettel elszállhassunk a közönséggel együtt. De lehet, hogy ilyenkor egyszerűen csak követjük a belső óránk egyre fokozódó ritmusát.
– Zavar téged az idő múlása?
– Nem, mert az idő foglalkozik velem, nem én vele. Egyébként sem vagyok amolyan hátramerengő, nosztalgikus, múltba révedő típus. A jelen és a jövő mindig jobban érdekelt.
– Van, amit szívesen letagadnál a múltadból?
– Nem mondom, hogy életem minden mozzanatára büszke vagyok, hogy ne lettek volna ballépéseim, melléfogásaim, de vállalom azokat. Feldolgoztam őket, hordom magammal, és úgy érzem, nincs velük további teendőm. A következő koncertekkel viszont annál több.
– És azután?
– Ezt már csak babonából sem mondanám el! Mindig a következő, éppen előttem álló feladat izgat. Most például a szeptemberi koncertünk a Müpában. Aztán februárban az Arénában. Ez kellően leköt és foglalkoztat.
– Eddig adtál az életedben nem tudom, hány ezer koncertet, mind sikerrel. Annyira számít, hogy lesz-e még kettő, vagy sem?
– Naná, ez az életem. Az örök szerelem és az igaz szerelem minden mozzanata életbevágóan fontos. Akárhány koncert is volt, a következőn sosem lehet – a múltra támaszkodva – biztosra menni. Ez jó, ennek megvan a maga varázsa, nagyobb függőséget okoz, mint bármelyik kábítószer. Biztos vagyok benne, hogy pont ezt érzik azok a világhírű kortársaim – Paul McCartney-től Eric Claptonig
–, akik amúgy már réges-rég abbahagyhatták volna. Egy ilyen fix örömforrásról senkinek sem jut eszébe csak úgy lemondani.
– Melyik részéről? A rákészülésről? A játékról? A sikerről?
– Ebben a sorrendben. Mindegyik fázisnak megvan a maga csodája, amit együtt élünk át a zenésztársaimmal, majd később, az előadásokon, a közönséggel. Arról nem is beszélve, mennyire inspirál, amikor sok fiatal arcot látok a nézőtéren. Őket megfogni, az ő számukra érvényes lenni, a legnagyobb kihívás.
– Figyeled közben a közönséget?
– Persze, és az első sorokban ülőkkel sokszor még a tekintetünk is találkozik. Nagyon fontos, hogy mi jut el hozzájuk, miként hatnak a dalok, mennyire vagyunk egy hullámhosszon, hiszen jórészt egyes szám első személyben írt dalokat énekelek. Olyanokat, amelyeket egy az egyben számomra írtak zenésztársaim, barátaim, leginkább Presser Gábor és testvérem, Dusán. Ezekben az én életem történéseit, fájdalmait, örömeit írták bele, úgy, hogy akárhányadszorra is adom elő, mindig újraélem őket. Csak mindig valami mást fedezek fel bennük, valami más, megtörtént eseményt, érzést idéznek fel bennem. Amikor a Volt egy tánc szövegében azt írja Dusán, hogy „a mama az ablakban állva újra évekig apámra várt”, a gyerekkoromra emlékszem vissza. Az ötvenes években volt a Jugoszlávia elleni hisztéria, és mivel mi Jugoszláviából jöttünk, apánkat is letartóztatták, és konstruált perben, titkos tárgyaláson börtönre ítélték. Két évig nem is tudtunk róla semmit, azt se, hogy egyáltalán él-e, de a mama eltökélten várta, és biztos volt benne, hogy egy napon hazatér, ami Sztálin halála után be is következett… Amikor arról énekelek, hogy mindent eladtunk, ami csak mozdítható volt otthon, az is valóság volt. Sőt, hogy lendítsek a családi kasszán, tizenegy-tizenkét éves koromban – lévén ügyesen rajzoltam – keménypapírból könyvjelzőket készítettem mindenféle mintákkal, szépen lelakkoztam ezeket, és árultam az osztálytársaimnak néhány forintért…
– Ebből a sajátos helyzetből mennyit érzékeltél gyermekként?
– A mama igyekezett óvni bennünket Dusánnal, és nem terhelni bennünket a kétségeivel, gondjaival. Mégis akkor tanultam meg, mi a felelősség – az apa nélküli évek érettebbé tettek. De volt egy másik, nagyon fontos impulzus, az, hogy milyen sokat számít az emberek szolidaritása, segítőkészsége. Megbélyegzett, gyanús emberek voltunk, mégis sokan segítettek. Volt, aki nyíltan vállalva segített nekünk ebben-abban, és akadt, aki csak letett egy tál süteményt a küszöbünkre, becsöngetett, és elillant, mert félt, hogy baja lehet belőle. A Volt egy tánc e meghatározó korszakunk mintegy összefoglalója, Dusán talán egyik legszebb szövege, amit Leonard Cohen zenéjére írt. Rengeteg ilyen személyes hangvételű dal szerepel a repertoáromban, mint például a Ballada a mamákról, a Harminc, a Boldog idő, az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye, az Apám hitte. Amúgy ez utóbbi dal, az Apám hitte sokáig volt a koncertjeim záródala, mert felülmúlhatatlannak éreztem. Aztán jött a Kóló kiugró sikere és vele a dilemma, hogy akkor melyik is legyen a záró szám…
– Egy ilyen dalnál, mint amilyen például a Kóló, mikor érzed meg, hogy „na, ez igazán nagy siker lesz”?!
– Ezt a dal megszületésekor mi csak sejteni merjük, mert a „puding próbája az evés”, vagyis a koncerteken dől el minden. Különben a Kóló több tekintetben is kivételes szerzemény. Általában a dalok úgy születnek, hogy előbb van egy zene, és utána íródik hozzá a szöveg.
– Miért? Ezt soha nem értettem…
– Azért, mert sokszor könnyebb dallamhoz szöveget írni, mint fordítva. A dallam kényesebb, spirituálisabb szerzet, jobb, ha semmi nem korlátozza a megszületését, míg a szöveg valamivel könnyebben képes alkalmazkodni. Ott vannak például a szinonimák, amelyekkel – a szükséges rímnek, szótagszámnak megfelelően – helyettesíthető egy-egy kifejezés. Ennek ellentmond, ahogy a Kóló született. Vers formájában évek óta ott lapult Dusán fiókjában, és amikor 2011-ben készült az új albumom, Dusán elővette, és odaadta Pressernek. Emlékszem, Pici ahogyan olvasta, már dúdolta is rá a dallamot. Mire felocsúdtunk, kész volt. Olyan sodrása volt, hogy éreztük, valami nagyon jó született! Aztán, amikor először játszottuk az Arénában, fergeteges sikere volt, táncolni kezdtek rá, rögtön tudtuk, hogy az Apám hitte trónja megingott. Azóta a Kólóval zárjuk a koncerteket.
– Egyébként te mikor érzel rá, hogy egy dal, amelyet Gábor és Dusán írt, vagy valaki más, jó, vagy nem annyira jó?
– Ebből a szempontból nagyon szerencsés vagyok. Mindig olyan társakkal dolgoztam, akik nem is adnának ki a kezükből olyan zenét vagy szöveget, ami ne lenne szakmailag is tökéletes, és ami nem illene hozzám. Dusántól ez a legtermészetesebb, és nemcsak azért, mert már a metrós daloknak is ő írta a szövegét, hanem azért is, mert testvérként nála senki sem ismer jobban. Gábor pedig általában úgy írja a nekem szánt dalokat, hogy már engem hall közben. Túl a profizmusán, ehhez különleges tehetsége van.
– El is mondja?
– Természetesen, mert szerzőként határozott elképzelése van a dal „kivitelezéséről”, és ez nekem is megkönnyíti a dolgomat, hiszen a kezdő lépéseknél van mire támaszkodnom. Amúgy olyan nagyon nagy ízlésbeli különbség nem lehet közöttünk, ha évtizedek óta folyamatosan együtt tudunk dolgozni. És ugyanez vonatkozik Dusánra is. Nagyon hasonló a világlátásunk, az emberi, erkölcsi, zenei normáink.
– Jó-jó, de most kaptam egy kedves, új cédét tőled, amelyen csupa olyan dalt énekelsz, amelyekhez állandó szerzőidnek éppenséggel semmi köze…
– Hát igen, ez amolyan flört-lemez. Az évek során felhalmozódott több olyan felvételem is, amelyek eredetileg más, külföldi előadók által váltak ismertté. Ezekből most összeállt egy album, amelynek címe Elszeretett dalok. Igen, ezt a tíz dalt valóban „elszerettem” az olyan világhírességektől, mint Sting, Chris Rea, Billy Joel vagy Leonard Cohen. Beleegyezésüket adták az aktushoz, én meg boldogan éltem vele.
– És hogy álltok az új dalokkal?
– Köszönöm, jól! Nemrég, a márciusi BKK-koncerten mutattunk be két vadonatúj dalt, amelyeket azóta is folyamatosan játszunk. Az Az volt a dal és a Nincsen kedvem című számokkal már tavaly év végén készen voltunk, de vártunk a kedvező premier-pillanatra. A Kongresszusi Központban forgatott videofelvételek a napokban kerülnek ki a szokásos internetes oldalakra, beleértve a stúdióban készült hangfelvételeket is. Szóval nincs megállás: az idő és én tovább raboljuk egymás idejét.

•	Nyomtatóbarát változat