– Az elmúlt harminc év: Zorán jubileumi koncertjének plakátján, amely november 20-án a Budapest Sportcsarnokba invitál minket, lehajtja a fejét. Mit tükröz ez a „beállítás"?
– Manapság elharapódzott, hogy mindenki hatalmas arccal reklámozza magát, mintegy „beleerőszakolva" magát az emberek tudatába. Éppen emiatt gondoltam, hogy juszt is ellentétes dologgal próbálkozom: arckép helyett egész alakos fotóval. Amúgy is nagyon szeretem ezt a képet, az egyik lemezem hátsó borítóján szerepelt, és vártam az alkalmat, amikor újra elővehetem. Többek között azzal az elképzeléssel, hogy a mai túlharsogott világban talán izgalmas lehet némi visszafogottság.
– A november 20-i koncerten túlmenően Zorán hogyan ünnepli Zoránt – pályafutása 30. évfordulóját?
– Korábbi koncertekkel, lemezzel, videokazettával. A Vigadó kamaratermében rögzített koncertanyagot „varázsoltuk„ át hangfelvétellé és videofelvétellé, amely sehol nem kerül sugárzásra, csak videokazettán kapható. A kazetta specialitása, hogy hifi minőségű sztereó, tehát akinek van sztereó videokészüléke, CD minőségben hallgathatja. Emellett régi álmom volt azoknak a kottáknak és dalszövegeknek a megjelentetése, amelyeknek a kiadását a régi rendszerben nem engedélyezték. Épphogy „átcsúsztak„ a cenzúrán, de hogy netán a lemezborítón is megjelenjenek, az teljesen elképzelhetetlen volt. Zárójelben megjegyezném, hogy miután a stúdióban mindig fejből dolgoztunk, eleinte meg akartam bízni valakit, hogy leírja őket, de végül senki nem vállalkozott rá, így én írtam le az összes dalt. Amikor januárban-februárban belefogtam az évfordulós koncert szervezésébe, elhatároztam, hogy mindent magamra vállalok: én leszek a „főszereplő”, a menedzser, a producer, a szerkesztő, a rendező egy személyben. Ahhoz a generációhoz tartozom, amely azon nevelkedett, hogy mindent maga csinált, nekünk még nem voltak igazi segítőtársaink. Kívülről nézve magányos farkasként vágtam bele, de nagy-nagy csapatmunka áll mögöttem, sok segítő partnerre leltem a Magyar Televízió kereskedelmi igazgatóságtól a Duna Televízión át a szponzorokig, mint az ARAL, a Volkswagen vagy a Westel Telefon.
– A más irányú tevékenység nem lehet újdonság, hiszen a Calypso Rádióban műsorvezetőként újabb és újabb híveket toborzol magadnak.
– Amikor a Calypso indulásánál B.Tóth László felkért, hogy vállaljak műsorvezetést, nem értettem, mitől „üzlet" ez számomra, és bevallom, ódzkodtam. De végül is igaza volt, mert annyira megszerettem, hogy nagyon hiányozna, ha hétről hétre péntekenként nem csinálhatnám. Ezenkívül az utóbbi időben más területen is dolgozom: a televízióban könnyűzenei koncerteket rendezek. Az Edda-koncertközvetítés már lement, és hamarosan sor kerül a Pa-dö-dö-buli lejátszására. Ha minden igaz, és lesz rá elegendő pénz a jövőben, sorozattá bővül. Meggyőződésem, hogy a magyar zenei gárdában sokkal több tehetséges zenész van, mint amennyire ez a világ számára kiderül. Erdős Péterék annak idején sokat ígérték nekünk azt a bizonyos magyar világsztárt!
– Zorán esetében a nemzetközi ismertség, világsztárság mindig is elképzelhetetlen lett volna, hiszen dalai ebben a sajátos magyar klímában gyökereznek, nem?
– Igen, és tudomásul vettem, hogy ez egy kelet-európai műfaj, legalábbis 1977 óta, amikor megjelent az első szólónagylemezem. Akkor ugyan még nem tudatosodott bennem, csak éreztem, hogy a mi közegünkben élnek meg igazán a dalaim. A „mi félszavakból is megértjük egymást" generációhoz hasonló jelenségről van szó. És ez az egész régióra igaz, tágabb értelemben: bizonyos dolgokat hiába magyarázunk a nyugaton élő embereknek, mert egyszerűen fogalmuk sincs róla, hogy miről beszélünk. Az én szövegeim jó része ilyen utalásokra, célozgatásokra, sorok közötti mondanivalóra épül, és illúzió lenne azt hinni, hogy Hegyeshalomtól nyugatra is megérthetik.
– Ebben a „ránk szakadt" demokráciában az úgynevezett sorok közöttiség veszített az értékéből, nem gondolja?
– Íróink is pontosan erre panaszkodnak. Furcsa mód inspirálóbb volt egyfajta megszorítás, amikor fifikásabbnak kellett lenni, hogy megtaláljuk azokat a kifejezési formákat, amelyeket nem vett észre a hatalom, vagy adott esetben nem akart észrevenni, miközben mindenki más értette. De ma is van bőven miről írni, lehetőleg ironikusan, hiszen az irónia soha nem a hatalom függvénye, bármelyik demokráciában működik.
– Mindenesetre sikerült következetesnek maradni önmagához, az önről kialakított képhez. Az elmúlt 30 évben szinte alig változott – öltözék, külső, előadásmód tekintetében.
– Szeretném hinni, hogy így van. Talán amiatt, hogy soha nem akartam belebújni más bőrébe, szerepet játszani. Az idő múlásával „szinkronban„ igyekeztem vállalni a koromat. Soha nem próbáltam meg „ráülni" egy divathullámra, csak azért, hogy netán népszerűbb legyek, mint amilyen épp vagyok. Magánemberként is olyan vagyok, amilyennek ismert a közönség. Nem kívánok szebbnek, okosabbnak, másnak látszani a színpadon. Ennyi a dologban a titok, ami valójában nem titok.

•	Nyomtatóbarát változat