Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

Griff
1993. november 18. csütörtök

Zorán hitte...

A Griff munkatársának adott interjújában beszél arról, hogy az egykori Metró-klubban a beugró árának felét osztották el, az ORI-rendezvényeken fejenként 175 forintot kaptak, ő még zenekarvezetői pótlékot is.

„Ez a koncert pedig attól van, hogy az Aral Hungária, a Volkswagen és a Westel hajlandó volt pénzt áldozni erre. Utólag nehezen lemérhető anyagi haszon reményében támogatják a produkciót. Csak azért, mert minőségileg olyan érték, ami mellé odaállhatnak. Nekem nagyon fontos, mert ez ettől lesz mecénási attitűd, és nem pedig sima szponzorálás... az állam teljesen kivonult ebből a szférából, és ha a művészeti ágak mögött nem alakul ki fokozatosan a mecenatúra, akkor itt sorozatosan múlnak ki műfajok, irányzatok. Főleg a rétegműfajok, az intellektuálisabb irányzatok szorulnak rá a mecénási támogatásra" – mondta november 2-án Miskolcon adott koncertje alkalmából Filip Gabriellának, az Észak-Magyarország munkatársának. Hasonlóképpen nyilatkozott a Griffnek is.

Az egykori srácok, akik számára nem volt életbe vágó kérdés a pénz, mára jórészt kőkemény üzletemberekké váltak. Kénytelenségből, hogy a műfajt, amelyet teremtettek, életben tartsák. Másoknak annyira megtetszett az üzlet, hogy a zenélést abba is hagyták. Zorán csak a saját ügyeit intézi – kft.-je segítségével –, nem lett üzletember.

Ülök egy rózsaszínű kádban, a legszebb ünnepi ruhámban. Akkor még úgy szerettem a dohányfüstös termet, akkor még. Nem vagyok elveszett ember, bár már annak hittem magam én, és így tovább. Dübörgött a Metró. A banda. Pedig a mélyben még javában keszonoztak a melósok, lehet, hogy éppen az Egyetem és az Irányi utca sarka alatt – ott, ahol Irmuska a KÉV-Metró Klubba felfogadta a bandát. Hol volt még 1970. április 4., amikor Kádár János átadta a pesti közönségnek az azóta nélkülözhetetlenné vált föld alatti metró járgányokat? Addigra meg szétesett a banda. Maradt Zorán, ahogy indult a harminc évvel ezelőtti Ki mit tud?-on. Te jó ég, ennek már harminc éve!

Az őszi kert eső utáni csillogó avarján fáradtan piheg a napfény. Üres a kispad. A kesernyés illat körbelengi az ódon villát. Tömény romantika, csendes líra, már-már hajlamos lennék az elérzékenyülésre, csakhogy a jótékony borostyán sem tudja elrejteni a mállott, vakolat nélküli csupasz téglafalakat, a lecsontosodott oszlopokat. Találgatom: melyik ablak mögött lakhat Zorán? A hófehér, finom rácsozatú, elegáns keretes, muskátlisra tippelek.

Zorán arcán meglepetés. Mára beszéltük meg? Ma van vasárnap? Ma. No, akkor kicsit összekeverte a napokat. Mindegy, csak befejezi az ebédet, addig üljek le. Bekapcsolja a tévét, mindenfélével megkínál. Kölcsönösen szabadkozunk. Udvariaskodunk, mire rájövünk: minek a cécó? Elég formális ez az egész beszélgetősdi, egy valamirevaló kortársnak, aki írással keresi a kenyerét, beszélgetés nélkül is illik róla kanyarítani egy kis cikket – legénykedem. Jó-jó, kösz – hagyja rám csipetnyi mosollyal szájszegletében. Magamra hagy.

Jólesik körülnézni. Mert jó itt. Minden a helyén: a virágok, a képek, a bútorok. Szolid elegancia, átgondoltság. Semmi feszélyezettség. Gondolom, nem rózsaszínű kád. Nem dohányfüstös a terem. Pár perc, bejön Zorán, nem ünnepi ruhában, hanem barna köntösben. Ja, és nem egy elveszett ember. Bár volt idő, mikor annak hittem magam (őt). De erről majd később. Egy meglett ember ül előttem. Inkább nézném mérnöknek vagy tanárembernek. Fehérek között egy csendes európai. Rocksztár. Mégis lehet ebben az ideologikus meghatározásban valami: filozofikus rock.

– Gyakran összekevered a napokat? – játszadozom az idővel.

– Ha a pontosságra gondolsz, akkor nem, de ha hosszabb turnén vagyok, bizony össze. Akkor nem érdekel, milyen nap van. Csak a koncertre összpontosítok. Csak az a pár óra a fontos. Ilyenkor kicsit ki is szabadulok az itthoni taposómalomból.

Jó bamba képet vághatok, ki érti ezt, nem a koncert a nagyobb meló? Nem ott kell megdögleni? És aztán Pesten, ebben a barátságos környezetben pihenni, lábadozni? Tényleg bamba képet vághatok, mert megmosolyog.

– Muzsikálni, a közönséggel találkozni öröm, izgalmas. Zenét szerezni édes munka: egyedüllét. Szervezni, menedzselni saját magad, lekötni a bulikat, tárgyalni, szponzorokat keresni: na, ez a taposómalom.

– Arra emlékszel, amikor először bementetek a Metró-klubba? – feszegetem tovább az időkonzerv tetejét.

– Nem emlékszem semmire – puffantja tompán elém. – Sajnos legendásan rossz a memóriám, főleg évszámokra nem emlékszem.

Hitetlenkedve csóválom a fejem. Nem akarok hinni a fülemnek. Megeshet a szíve rajtam.

– Persze az eseményekre, arcokra emlékszem, csak nem kötöm semmilyen dátumhoz őket. Most például Nyíregyházán, Debrecenben, Miskolcon voltam. A sorrend már nem biztos, de az igen, hogy nagyon jó hangulatú bulik voltak. Mindenhol telt ház előtt, nagyon kedves közönségnek játszottam. Jólesett. Egyébként annak idején mi eredetileg Zenith néven futottunk, így mentünk a Dohány utcai Metró-klubba, hol valamilyen csoda folytán Váradi Imréné, a klubvezető azt gondolta, ilyen banda kell neki. Megállapodtunk, a buli bevételének fele a miénk. Aztán meg mindenki csak Metrózott minket, elhagytuk a Zenith nevet. Így lettünk Metró.

– Így indultatok már a Táncdalfesztiválon is? Nem volt ciki?

– Ott inkább szólistaként szerepeltem, de a Metró kísért a háttérből. Ha nem is mindig. Ciki vagy nem ciki? Be kellett látnunk a többi bandával együtt, hogy a tévé nyújtja a legnagyobb ismertséget. Publicitást. Akkor lehetünk országos hírűek. Márpedig a koncertkörutakon, a lemezkiadásban ez egyáltalán nem mindegy. Persze voltak, akik fanyalogva kérdezték: na mi van, eladtátok magatokat? Ezzel nem volt érdemes foglalkozni.

– Esetleg emiatt hagytad ott a bandát?

– Szó sincs róla. Nem én hagytam ott a bandát, a banda egyszerűen szétesett. Nemcsak a miénk. Akkoriban az egész világon „oszlásnak indultak" még a nagy csapatok is. Itthon is csak úgy tudott létrejönni az első szupergrupp, az LGT, hogy felszippantotta a többi együttesből a legjobbakat. Ez egy ilyen időszak volt. Még próbálkoztam egy-két bandával, de végül maradtam szólóban. Szerencsémre a barátaimat nem vesztettem el, Presser Gábor, Dusán öcsém és a többiek segítségével elkészült az első Zorán-lemez, és sikert lett.

– Bocs, visszatérve még a Metrós időszakhoz: körülbelül mennyit kerestetek, illetve ki osztotta szét a gázsit?

– A klubban attól függött, mennyien vettek beugrót. Össze-vissza volt, de az ORI-engedélyünkkel, ha jól emlékszem, 175 forintot kerestünk fejenként egy bulin. Mint zenekarvezető, én osztottam szét, sőt még zenekarvezetői pótlékot is kaptam, de az egészen kevés volt. Ha visszagondolok, nem nagyon érdekelt minket a pénz, meg akkor az nem is számított rossz keresetnek.

– Gondolom, szólóban könnyebb az osztás, bár a barátokat is illik kifizetni...

– Az biztos, hogy megkeményedtek a feltételek. Az üzletben nincs barátság, viszont a barátságban nem érvényesül az üzlet. Ha valakit felhívok, hogy öreg, ezzel vagy azzal kellene kisegíteni, akkor biztosan nem azt fogja elsőre kérdezni, hogy mennyiért. Olyankor másról van szó, Ugyanis ha valakit megkérek, az tudja, hogy miért épp őrá gondoltam. Elsősorban a minőség, az igényesség számít. Az ilyen munkába minden barátom szívesen beszáll.

– Azért egy ilyen monstre jubileumi koncert, az előtte megtartott kamara-előadássorozat, hanghordozók megjelentetése, könyv kiadása az eltelt harminc évről, borítók, plakátok, műsorfüzetek készítése nem mehet csak úgy barátságból. Vagy igen?

– Egy része igen. Ami a zenész barátokon múlik; de a felsoroltakból a többi csak komoly mecenatúrával valósítható meg. Fontosnak tartom megkülönböztetni a mecénást a szponzoroktól. Az előbbi valóban a művészt támogatja – ez az eredeti értelmű l’art pour l’art –, míg az utóbbinak pontosan kiszámított üzleti céljai vannak, abszolút haszonelvű. Természetesen manapság egyik nélkül sem lehet boldogulni. Az én koncertem támogatói: az Aral, a Volkswagen és a Westel.

– Ebből már egy klip is kikerekedhetne. Ahogy begördülsz egy Aral kúthoz a Volkswageneden és közben Westel telefonon hívod ki a kutast...

– ...vagy a telefontársaság igazgatóját – nevet a beszélgetés kezdete óta először felszabadultan Zorán.

Közben áttetsző szürkület borult a kertre. A szobában észrevétlenül felerősödtek a fénykörök. Mintha bevilágítanák az eltelt harminc évet. Felidézve azt, amikor először hallottuk Zoránt a televízióban énekelni a sivatagi Számumról és a Nyáridőről.

A budapesti utcákon, tereken mindenütt óriási plakáton látható sziluettje, kicsit Anonymusra emlékeztető tartásban, alatta a név: ZORÁN. Egy alkotó ember, akit művészi igényessége emelt ki a névtelenségből, rajongóinak, barátainak nagy örömére. November 20-án a Budapest Sportcsarnokban bizonyára ott lesznek a „Szép Júliák„ és a „Kócos kis ördögök" – talán kicsit kevésbé szépen és kócosan, de reméljük, bölcsebben és derűsebben. Szép holnapra vágyón.

T.Szabó Ervin

Nyomtatóbarát változat