– Nem bántad meg, hogy zenésznek mentél?
– A zenéléssel komoly választás elé kerültem, mert már két és fél évet végeztem az egyetemen. De az előadói karrier kedvéért sutba dobtam a mérnökit, annak ellenére, hogy az elektronika területén tehetségesnek tartottak a tanáraim. Lehet, hogy mérnökként sem lett volna rossz sorsom, de ha valami csoda folytán visszakerülnék az időben ahhoz a ponthoz, megint csak a zenét választanám.
– A harminc előadói pályán eltöltött évet, ha grafikonon ábrázolnánk, bizonyára egy hullámvonalat kapnánk. Mikor voltak a hullámhegyek, a nagy kiugrások?
– Amikor a beat-korszak kezdetén megjelentünk Magyarországon, robbanásszerű változás történt. Az ifjúság körében egyedül elfogadott zenei stílussal szinte minden mást negligáltunk. Ez az időszak a Metró indulására tehető. A másik hullámhegy az első szólólemezem volt.
– A tavalyi Metró-koncertet és az eljövendő BS bulit nem sorolod ide?
– Ezek inkább csak állomások. A kiugrások után megtartani egy bizonyos szintet, legalább akkora erőfeszítést igényel, mint maga a kiugrás. Erre valók a koncertek. A Metró-buli csak egy kis kitérő volt, egy kellemes intermezzo, amivel tartoztunk a múltnak.
– Mikor adódtak a hullámvölgyek?
– A Metró-korszak és a szólópályám közötti időszakban.
– Ha jól tudom, akkor még discjockey is voltál.
– Megszűnt a zenekar, és a klub létérdekében elvállaltam, hogy a saját magam által épített, két lemezjátszós pulttal zenét szolgáltatok. De nem konferáltam, csak felrakosgattam a kiválasztott lemezeket. Persze a sorrendiség és a számok stílusa tükrözte a zenei világomat, tehát azért benne voltam én is.
– A Taurus-beli szereplésed hová sorolod?
– Nagyon érdekes időszak volt, mert belecsöppentem valami teljesen idegen közegbe. Egy más zenei stílusba és egy más rajongótáborba. Radics Béla volt a banda meghatározó egyénisége. Igazi őstehetség, virtuóz gitáros, akivel minden vadsága ellenére nagyon jó barátságba kerültem. Kiderült, hogy sokkal közelebb állok a kemény zenéhez, mint gondoltam, ő pedig magáról vette észre, hogy közelebb áll ahhoz, amit én képviselek. Az is világos lett, hogy a műfaji ellentétek emberközeli kapcsolatokban közel sem annyira élesek, mint ahogy azt a közönség feltételezi. Életemnek erre a rövid periódusára a mai napig jó szívvel gondolok vissza.
– Az első kiugrás a Metró volt. Mit jelent ma számodra, hogy értékeled az együttest?
– Ha a szólópályám során visszagondoltam a Metróra, gyakran úgy éreztem, hogy gyermeteg játszadozás volt. Korunkból adódóan nem vettük komolyan az életet, nem láttuk a buktatóit. Amikor viszont készültünk a Metró-koncertre és elővettük a régi dalokat, kiderült, hogy sokkal több érték van bennük, mint amennyire én emlékeztem. Kritikusabban kezeltem magamban azt a tizenvalahány évet, mint ahogy megérdemelte. Most úgy érzem, abszolút vállalható. Természetesen a helyére téve. Tehát adott időben, annyi évesen, amatőr státusban. Tulajdonképpen a Metró ideje alatt tanultunk meg igazán zenélni és műkedvelőkből lassan hivatásos zenészekké váltunk.
– A szólókorszakban kialakult arculatod sokkal költőibb, meditatívabb. Te változtál, vagy a neked írt zenék, szövegek miatt változott meg a stílusod?
– Ez egy komplex dolog. A Metró ideje alatt csak a pillanatnak éltünk. Később az ember elkezd felelősséget érezni a családja iránt. Politizál, nyitottabb a világ felé. Dusánnak, mint ahogy nekem is, a gondtalanabb Metró-periódus után megváltozott a világról alkotott képe. Más és elmélyültebb szövegeket írt, amelyeket persze az én lelkületemhez igazított. Presser Gábor pedig szintén hozzám hajlította, a szó szoros értelmében, nekem írta a dalokat. Az első szólólemezem hármónk egymáshoz való közeledésének, változásának az eredménye.
– A szólólemezek dalai romantikusabbak, mint a korábbi szerzemények. Hogy van ez, meglett férfiként közelebb kerültél a romantikához?
– Az ember huszonévesen valószínűleg romantikusabb, csak éppen szégyelli, leplezi, nem fejezi ki, csak négyszemközt, de még úgy is félszegen. Idősebb korban viszont rájön, hogy a romantika fontos és adott esetben nyilvánosan is vállalható. Így született a Romantika című szám, amely különben arról is szól, hogy a romantika viszonylagos, mert ami valakinek innen nézve romantikus, például egy gyönyörű tengerpart, az az ott élőknek mindennapos dolog.
– Harminc év alatt rengeteg érdekes és fontos esemény történt a világban és nyilván a magánéletedben is. Mi az, amire szívesen emlékszel? Kezdjük a világgal, természetesen a teljesség igénye nélkül?
– A tv-ben tervezett rólam szóló portréfilmben – mostani zavaros időkben nem tudom, mi lesz a sorsa – korabeli híradófelvételekkel párhuzamba állítva menne a zene. Semmi riport, interjú, a dalok mellett az akkor fontos események képei sorjáznának. Nekem most olyan, az egész emberiség sorsát meghatározó dolgok ugranak be, mint például a hidegháború. Volt olyan időszak, amikor félni lehetett a harmadik világháború kitörésétől. Aztán a holdraszállás, ami, mint minden tudomány után érdeklődő embernek, nekem is maradandó élmény. De említhetem a rendszerváltást is, ami annak ellenére megtörtént, hogy álmunkban sem mertünk rá gondolni. De még hosszan sorolhatnám.
– A magánéletedben?
– A gyermekem, Szandra születése és a nősülésem. Azóta, hogy feleségül vettem Évát, a családom léte a legfontosabb. Olyan ember vagyok, akinek életszükséglete a biztos háttér. Ha nincs meg, elveszettnek érzem magam. Vannak magányos farkasok, akiknek nincs ilyesmire igényük, de nekem ez kell, enélkül nem is tudnék semmit produkálni.
– Sokan sokféleképpen elemezték a pályád, de szerinted mi a sikereid titka?
– Ezt más talán jobban meg tudná ítélni. Én csak annyit mondhatok, hogy mindig megpróbáltam a maximumot nyújtani. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy lazítsak. Aztán nem próbálok más lenni, mint amilyen vagyok, még akkor sem játszom szerepet, ha tudom, hogy több hívet, több szimpátiát tudnék vele szerezni. Lehet, hogy ez rövid távon nem elég a gyors felfutáshoz, de hosszú távon megéri. A legnagyobb sikeremnek mégis azt tekintem, hogy harminc éve vagyok a pályán, és ezt a tény a Budapest Sportcsarnokban ünnepelhetem.
Tehát november 20., Budapest Sportcsarnok.
– A BS-beli koncert kibővített buli lesz, több vendéggel. Kiket hívtál meg?
– Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy Presser Gábor például csak emiatt repült haza Amerikából. tőle annyi mindent kaptam e hosszú évek során, hogy úgy éreztem, minden ilyenfajta megmozduláson szerepelnie kell. De meghívtuk még Gerendás Pétert, Dés Lászlót, s még sok kedves kollégát. Szeretném, ha azok, akik annak idején az első szólólemezem megjelenésekor jelen voltak, eljönnének. Az a lemez akkor egyfajta zenész-barátság megjelenését jelentette, s nekem az az érzésem – legalábbis ami az én környezetemet illeti –, hogy ez azóta is megvan, s nagyon sok emberrel vagyok olyan viszonyban, hogy számíthatok a megjelenésére.
– A koncertsorozattal párhuzamosan meg fog jelenni egy kazetta és egy CD 35 számmal, valamint egy videokazetta, amely több mint kétórás.
– Pontosan, sőt, ezen kívül kapható lesz még egy könyv is, amelyben nemcsak zenéről lesz szó, de egy kicsit a hátteret is feltárja annak, ami ezalatt a 30 év alatt történt velünk. Ennek a könyvnek része lesz egy szöveggyűjtemény, a három évtized válogatása. Továbbá ígéretet kaptunk még egy portréfilmre is, de ez még nem biztos, az MTV anyagi helyzetét ismerve...
– Vajon mit hoz számodra és utódaid számra a következő 30 év?
– Ami a jövőt illeti: a mai magyar zenekarokat figyelve az a véleményem, hogy mindig lesznek olyanok, akik majd a helyünkbe tudnak lépni. Hogy a mi nemzedékünk meddig lesz még a placcon, ez természetesen teljesen tőlünk függ: Amíg olyat tudunk produkálni, ami tetszik a közönségnek. Nekem határozott szándékom, hogy csak addig, amíg nem érzem kényszernek a szereplést. Folytatni szeretném, amíg nem érzek félelmet a színpadon, amely nem tévesztendő össze a drukkal, ami szerintem még 30 év után is természetes. Hanem félelem attól, hogy elég jó-e az, ami csinálok. Egyelőre nem foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Annyit még hadd áruljak el hogy a Poligram Kiadóval kötött szerződés ezen a lemezen felül még két albumra szól...

•	Nyomtatóbarát változat